Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1914-02-07 / 6. szám

6. oldal.

Evangélikus Lap. 6. sz.

1914. február 7.

Fichte felfogása a vallásról.

Abban a nagy szellemi mozgalomban, melyet a német idealizmus neve alatt ismerünk és a melyben az ember vallásossága természet, művészet imádása mellett különféle más és más formákban nyilatkozott meg, Fichte az erkölcsi idealizmus képviselője. Kantnak a tanítványa, ki mesterének gondolatait a szabadság evangéliumává formálja. Kezdetben Spinoza determinizmusának a hive; de amikor átolvasta Kant müveit, akkor a lélek teremtő szabadságának az ismeretéhez jutott, ami rendszerének alapvető, életének vezető gondolata lett. Nem kívül, a világon uralkodó vas törvényszerűség van, mely előtt az emberi léleknek meg kell hajolnia, hanem a törvényszerűség az emberi lélek törvénye, a melyet ö a világra nyom, ha az az öntudatába jut. Kant hatása vehető észre azon a munkáján, a melyet 1791. Königsbergben neki személyesen nyújtott át ajánlólevél helyett s melynek a címe: Valamennyi kinyilatkoztatás kritikája. E müvében a kinyilatkoztatás lehetőségéről szól. Tisztán a priori nem volt lehetséges. Az embernek tehát fel kell venni, hogy általános erkölcsi romlás lehetett, a mikor az erkölcsi törvény teljesen erejét vesztette az emberi akaratra. Ilyen esetben várható volt az Istentől, hogy ő magát mint törvényadó kinyilatkoztassa. Különös kinyilatkoztatás ebben az esetben a gyakorlati ész posztulátuma. Az ilyen kinyilatkoztatás, miután Istenen, szabadságon és halhatatlanságon kívül mást nem kell tudnunk — mást nem is tartalmazhat.

1798-ban — miután Fichte mint jénai egyetemi tanár kiadta már filozófiai munkáinak több kötetét — az általa szerkesztett filozófiai journálban „Az isteni világkormányzásban való hitünk alapjáról“ írt, ami miatt az atheizmus vádja alá került. Ebben a cikkében, és az utánna megjelent védekező irataiban fejtette ki a vallásról való felfogását. Az erkölcsi világrendet az istenivel azonosítja. Az abban való hit a tökéletes, valódi hit, mert az élő, ható erkölcsi rend maga az Isten és nincs más Istenre szükségünk s mást nem is tudunk felfogni. Személyes Istenre azoknak van szükségük, akik e világnak jóságos Istent kívánnak, aki az ő kívánságaikra tekintettel van. Az erkölcsileg erőstudja, hogy öröktörvény szerint a jó győzni fog. Minden hitet, mely az isteniben többet gondol, mint az erkölcsi világrend gondolatát, méltatlannak tart az eszes lényhez. Kifejti, hogy filozófiájának az a célja, hogy feleletet adjon arra a kérdésre, mi a jó, mi az igaz? Boldogságnak nevezi azt, amit a kötelesség teljesítése ad meg s amire a lelkiismeret mutat rá. A vallásban a lényeges, hogy az ember, aki elméjének méltóságát hirdeti, az erkölcsi világrend hitére támaszkodva kötelességét úgy tekintse, mint ama világrend határozatát, annak minden következményét jónak, magára nézve áldásosnak tekintse és örömmel vesse magát alája.

Vallás és morál — teljesen azonos ebben a felfogásban. Erkölcsi szigorúság „kell“, cselekvésre való akarat a jellemző vonásai. Semmi sem volt Fichtére nézve ellenszenvesebb, mint az a kényelmes hit, hogy az Istennek nincs egyéb dolga, mint az emberek kívánságait teljesíteni és azokról gondoskodni. Mint a „szabadság“ hirdetője az ember hivatását abban látta, hogy a saját szemeivel és ne idegen szemekkel lássa meg, és bírja az Istent. A hittételek azért csak szükségből való eszközök és azok értékelésében tárja fel a protestánsok és katholikusok közt levő különbséget. A protestáns abból indul ki és törekszik a végtelen felé, a pápista pedig a dogmákhoz közeledik és abban látja a végső célját.

Ezek a gondolatok Fichténél — melyek erkölcsi idealizmusából fakadnak, idővel más színezést nyertek. A miszticizmus nyomja rá gondolkodására a bélyegét és az „Én szabadsága“ a mely filozófiájának alapja és a teljesen reális valami volt, felolvad az istenségben. A vallást most elkülöníti az erkölcstől és az ismerettől és a kettő között a középre helyezi. Pantheisztikus gondolatok közt mozog, amikor az Istenről így beszél: Jóllehet maga az Isten az, aki a lét minden alakulása mögött él, de mi azért még sem látjuk őt. Látjuk őt, mint követ, állatot, természeti törvényt, erkölcsi törvényt, de az még mindig nem ő. A forma mindig elrejti a lényeget előlünk, de a vallás magaslatára emelkedve fel, eltűnik e világ az ő múlandóságával és az istenség jön te hozzád az ő eredeti formájával : mint élet, mint a te saját életed. Abban, amit hivő ember tesz, él és szeret, az Isten többé nem elrejtve jelenik meg, hanem közvetlen, erőteljes életben. És arra a kérdésre, mi az Isten, itt az a felelet, hogy az, amit az általa lelkesített és a vele szemben alázatos cselekszik. Ha Istent akarod érezni, ne keresd őt a felhők között. Add át magadat őneki és megtalálod őt a szivedben.

A boldog életre való útmutatás munkájában (1806) vannak e gondolatok. Ettől fogva az erkölcsi szigorúság helyett a vallás szelídsége, a szeretet lesz az uralkodó vonás világfelfogásában. Azt hirdeti, hogy az ő tanítása megegyezik a keresztyén vallás tanításával és különösen a János evangéliumával. A többi apostol tanítása a zsidóság tévedésével van eltelve, amennyiben az időben való világteremtést tanítják. Különösen János evang. I. részét becsülte nagyra, mert a világnak semmiből való teremtését és az Istennel való örök és lényével szükségszerűen adott kinyilatkoztatást tanítja.

Hogyan jntott Fichte e két szélső felfogásra? Mi volt az oka, hogy a miszticizmus, a pantheizmus nyomta rá gondolkodására bélyegét? Ennek kifejtése messzire vezetne. Csak konstatáljuk, hogy egyfelől a szabadságot, másfelől a végtelentől való függést hangoztatja. A történet folyamán, azután ez a két szélső szempont határozza meg a vallásról való felfogást Hegelnél és Schleiermachernál.

L. F. Ö.