Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1914-02-07 / 6. szám
2. oldal. Evangélikus Lap. 6. sz. 1914. február 7. den egyházi hatóság bárminemű és fokú nevelő és oktató intézetet felállíthat, ha az az országos törvények követelte kellékeknek megfelel és ha ezt az illetékes felsőbb hatóság megengedte, főiskolákra nézve az illetékes hatóság az egyetemes közgyűlés és „ha a főiskola az erre irányuló rendelkezéseket a fent ártó tes tűiét nem teljesíti“ az egyetemes gyűlés az iskolát ideiglenesen megszüntetheti. Azt is javasolja még az új szakasz, hogy „tanintézetek végleges megszüntetése csak közgyűlési határozattal történik.“ Hát az ideiglenes megszüntetésre nem kell közgyűlési határozat? Ezek előrebocsátása után constatálhatjuk, hogy sem a jelenlegi zsinati törvény, sem a javaslat nem jogosítják fel az egyetemes gyűlést egy már létező evang. főiskola megszüntetésére, míg az az országos törvények által követelt kellékeknek megfelel. Ha tehát a theologiai akadémiáknak egyesítését vagy az eperjesi jogakadémia megszüntetését akarjuk, a zsinati törvényben kell erre az egyetemes közgyűlésnek felhatalmazást adni. A tanárok és tanítók országos egyesülete különben a zsinati törvényben kivánja szabá- lyoztatni: a tanerők minősítését, a szolgálati viszonyra vonatkozó főbb elvek megjelölését, a tanerők javadalmazást, a tanszabadság kimondáséi a jogakadémiáknál is, a főiskolai hatóságok szervezetét, hatáskörét; főiskolai tanszékeknek egyházi és polgári községek, esetleg magán- személyek által való felállítását. Kimondandónak véli azt is, hogy a főiskolai tanár heti tíz óra adásánál többre nem kötelezhető, továbbá, hogy minden tíz évben egyszer egy évi tanulmányútra mehet javadalmának teljes kiutalása mellett. A tanítóképző intézeti szakosztály azt kivánja, hogy a tanítóképzők vétessenek ki a kerületek fenhatósága alól és közvetlenül az egyetemes gyűlésnek rendeltessenek alá. Elfogadjuk. A supplikáció intézményét a tanárok fen akarják tartani. Sajnáljuk, hogy épen a tanárok azok, akiket ezen intézménynek megítélésénél kizárólag a hasznossági tekintet vezérel és az intézménynek pedagogikus szempontból való káros hatását méltányolni nem tudják'. Sztehlo Kornél. Mi lesz velünk? A szomorú reverzális statisztika, mely napról- napra állandó s szinte feltartóztathatlan térveszteségét jelenti egyházunknak, szükségkép rákényszeríti az embert a miért és mi lesz? kérdések felvetésére. Vájjon van-e remény reá, hogy e fokozatos elerőtlenedés végre megszűnik, még mielőtt beállna az elpusztulás, vagy pedig bele kell törődnünk a történeti folyományok szükségszerüségéb es ha ideig-ór lig mégis feszítjük erőnket a mentő munkában, előbb utóbb resig- náltan feladjuk-e a harcot s megnyugodva s fásult lélekkel mondjuk-e: jöjjön aminek jönnie kell, mi halni készül, pusztuljon is, halál ellen nincs orvosság? Van-e egyáltalán az evangéliumi vallásnak jövője, avagy ez is olyan történeti megjelenési forma-e csupán, mely rövidebb-hosszabb ideig talán megfelelő kifejezője a lélek vallásos érzelmeinek s szükségleteinek, hogy a fejlődő korral végre elavuljon s magától megsemmisüljön ? A kérdésre megfelelni nem olyan egyszerű dolog. Mert a jelen tapasztalat határozottan a mielőbbi „nagyszerű temetést“ adná feleletként ajkunkra, míg viszont, ha a mi meggyőződésünk is az lenne, hogy evangéliumi vallásunk nem életre, de halálra predestinált, fel kellene adnunk a harcot, letennünk a fegyvert, mert kár a fáradságért és a munkáért, hogy a halált részletezzük, ha annak bekövetkezése úgy is szükségszerű. Jelenünk sivár. Fogyunk, fogyunk, ez a minduntalan íel-feltörő panasz, amely egyúttal önvád is lehetne. Fogyunk ijesztő mértékben, olyannyira, hogy e tekintetben messze fölülmúljuk református testvéreinket is. Sokakat foglalkoztat a kérdés is: miért? Mi ezúttal nem bocsátkozunk ennek tárgyalásába, hanem arra akarunk csupán megfelelni, van-e jövője az evangéliumi vallásnak általában és hazánkban ? Általánosságban vessük fel először a kérdést: lesz e egyáltalán a vallásnak szerepe az emberiség életében, néhány évszázad, vagy még inkább néhány évezred múltán, av.-gy eljutunk majd olyan tökélyre, mikor az mint rég túlhaladott, nem modern valami, csak a történet, esetleg művelődés történet tárgyalási anyagát fogja képezni s a találandó kultikus dolgokon, érdekes leleteken a jövő embere, mint kuriózumokon mosolyogni fog? E feltevésnek volt, van és kétségkívül lesz is vallója. Egyes korokban többek, más korokban kevesen vannak ebben a meggyőződésben. S ime az eredmény eddig mindig ugyanaz volt s igy állíthatjuk, hogy lesz is: az emberiség még ma is görcsösen ragaszkodik a valláshoz, bizonyos Isten képzethez, mely örökölt, vagy öntudatosan szerzett magának s a kultúra egyéni műveltség fokmérője egyáltalán nem lett a vallástól való teljes emancipálódás. Sőt igazában véve nem is szaporodik az u. n. atheisták tábora s a sok
