Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1914-12-05 / 49. szám
4. oldal. Evangélikus Lap. 49. sz. 1914. december 5. sírban, ha e kétség, mely még most mint napsugárra a köd fel-íelszakad lelkemről, a íegkeserübb valóságra változnék, oh akkor maradj vele s maradj velem. De csak érette könyörgöm akkor is, adj testének csendes jó éjszakát, a lelkét pedig, kit égő, soha nem hanyatló szeretettel szerettem s a síron túl is szeretek, a lelkét, kit el nem szakíthat tőlem sem térbeli, sem időbeli távolság, sem élet, sem halál, oh a lelkét — a Te lehelletedet, a Te örök lényed idevetett sugarát — vezéreld örök boldogságra. Boldogságra, melyet e világ nem adhat, boldogságra, melyet emberi képzelet nem álmodhat, melyet szem nem látott, fül nem hallott, sem ember gondolata fel nem érhet, meg nem mérhet, oh ilyen örök, égi boldogságra öleld őt (őket) magadhoz . . . Sírva könyörgöm Hozzád: adj boldogságot neki (—ik) nekem pedig boldogtalanságomban adj erőt, adj erőt a várakozásban. Oh mert várakoztam, vágyakozom a viszontlátásra. Hozd vissza nékem őt, (őket), vagy majd vigy hozzá (—juk) engemet. Tudom: találkozunk, mert a szeretet a Te ígéreted a siron túli találkozásra ... a szeretet a Te biztatásod az örök életre : . . És most könyörgöm Hozzád a többi szenvedő testvéremért, akik épp úgy sírnak, mint én: hallgasd meg őket. Könyörgöm a vérért és könnyért, meíy — párával finomulva — bíboros fellegek alakjában úszik az égen felfelé, oh áldd meg minden csöppjét, hogy ne omoljon hiába : sarjadjon ki belőle e haza szabad, békés fejlődése s nemzedékek békéje, boldogsága. Lelked lebegjen a küzdők zászlai felett, emeld azokat magasra, dicsőségre. Uram, mi erős várunk maradj velünk. Amen. Szatmár, 1914. november 5. Dúszik Lajos evang. lelkész. ■|.. » ' - - ... ■»■ ■, _'M- -i— rr SZEMLE. A lelkészsegélyezési bizottság múlt számunkban közölt megállapodására a következő megjegyzéseket kaptuk.: Nagytiszteletü szerkesztő úr! Olvasva b. lapjának 48 számában közzétett lelkészsegélyezési alap bizottsági ülésének jegyzőkönyvét, konstatálom, hogy lehetetlennek tartom azt, hogy az ott hangoztatott irányelvekkel a lelkészkedö papság meg lehetne elégedve, sőt hiszem, hogy nagyon sokan lesznek, kik az ott megállapított irányelvek alkalmazása ellen tiltakozó szavukat fogják felemelni azért, mert ezeknek esetleges alkalmazása a jövőben sok olyan szegény lelkészt fog elütni a segélyezéstől, kinek arra a szabályrendelet értelmében joga és igénye volt. A vonatkozó szabályrendelet szelleme, intentiója pedig nem korlátozni, vagy elvenni, hanem a lehetőséghez mérten, kiterjeszteni óhajtja a segélyezést a szörnyű drágasággal küzdő szegény, családos papoknál. A mélyen tisztelt bizottság pedig ezen szellem ellenében látszik eljárni, mikor tökét akar gyűjteni a kiosztásra rendelt segélyekből is akkor, mikor a szabályrendeíetileg megállapított 20%-nyi jövedelem erre a célra már úgy is előre levonatott. Szerény nézetem szerint a rendelkezésre álló kiosztandó összeget már most mindjárt folyósítani kellett volna s kiosztani fokozatosan a meddig tart benne, a folyamodók jövedelmi állapotát szem előtt tartva, minden kicsinyeskedő és skrupulizáló korlátozás nélkül. Mert ne méltóztassék megijedni attól a 4000 koronától sem nálunk; nem olyan szörnyű nagy jövedelem az, nem olyan, hogy a kinek közülünk esetleg ennyije van is, hogy az segélyre ne szorulna, különösen ha 6—8 tagú családja van. Nézzünk széllyel a papokon, egy sem képes még ennyiből sem kijönni, még a legnagyobb takarékosság mellett sem s vagy költi az apai jussát, ha ilyen van, vagy ha nincs adósságban vergődik. Ha tehát volt és jutott, ezeknek is kellett volna adni és nem tőkének eltenni. Azok a korlátozó irányelvek pedig még a segélyezés kiszélesbbitésétől is eltekintve, jó részt igazságtalanok és igy nem állhatnak meg. Néztük sorban őket. Az a) pontot hagyjuk, de váljon nem drákói szigoruságu-e a b) korlátozás? Miért nem állapit meg, kérdem tisztelettel, a mélyen tisztelt bizottság a mostoha gyermek után segélyt, mikor ez mint ilyen jobban rászorul a segélyre, mint az édes gyermek ? Hiszen bármikép szeresse másküiömben az a mostoha apa ezt az árvát, olyan áldozó és önfeláldozó, már a természeti törvény szerint is, nem lesz vele szemben, mint ha édes fia volna! S érezze itt talán mindenki, az apa, az anya, az árva a rideg korlátozás sujtoló kezét?! mérgesítse szét ez a családban az ellentét tüzet? Minek? Az elvonás ilyen esetben kettős büntetés. Szaporítani ilyen elvont segélyekkel a tőkét, bizony nem kívánatos. Nem állhat meg c) korlátozás sem, mely szerint nem igényes az olyan lelkész, akinek fia lakóhelyén kívül tanul ugyan, de haza jár. Megállapítom, hogy az ily tanuló is sokba kerül. Mert kérdem tisztelettel, váljon az ilyen lelkész ingyen kapja-e ellátását, a ruházatot, a tandijat, a könyveket, a vasúti költséget és más szükségeseket ? De ha úgy például ingyen kapná is mindezeket s tegyük fel, hogy ez éppen egy kongruás leikész, kinek az egyet, nyugdíjintézet szerint 2400 kor. a javadalma, váljon milyen igazsúg volna az, ha az ilyen elüttetnék a segélyezéstől, de ugyanakkor igényes lenne tegyük lel a 3700 kor. javadalmazású, akinek csak azért, mert fia benn lakik, a megszavazott 300
