Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1914-12-05 / 49. szám
Evangélikus Lap. 49. sz. 3. oldal. 1914 december 5. bizonyára egy paragrafussal gyarapodott volna könyve s nemcsak az „erő vallását“ (Nietzsche), nemcsak a „jóság vallását“ (Tolsztoj), nemcsak a „szépség vallását (J. Ruskin) ismertette volna, hanem a „kegyetlenség vallását“ is (Grützmacher). Arra azonban őszintén kiváncsiak vagyunk, hogy a kegyetlenség vallása mikép egyeztethető meg az Úr Jézus Krisztussal?! Azok a hangok, melyek a német teológusokkal egyetemben a háborút szentesíteni vonakodnak, sőt Isten nélküli állapotnak bélyegzik, ma még gyengék. Tán a háború után erősebbek lesznek. Jól is van ez így ! — Épp azért csodálkozunk a kőbányaiak aranyszájú plébánosának Hock Jánosnak őszinteségén, hogy a háborút krisztusi szempontból elítélő véleményét a krisztinavárosi plébánia-templomban tartott szentbeszédjében nem hallgatta el. „Krisztus a béke Istene volt — mondta. És ha az emberek jobban ismernek a krisztusi tanokat, kitörölnék szótáraikból azt az inhumánus, szerencsétlen szót, amely végeredményben testvergyilkosság.“ Prohás/.ka püspök keveset enged bepillantani belsejébe. „Széni István király alakja ezer- kilencszáztizennégyben“ c. füzetében, melyet „A Fejér- megyei-Napló“ augusztus havában adott ki a hadba- vonultak családtagjainak segélyezésére, inkább emelni akar, mint filozofál» i. Csak elvétve akadunk itt-ott a háború teológiájára. „Szent István jós lelke érezte, hogy nem ember csinálja a világtörténelmét, hogy az csak olyan királyoknak, politikusoknak való napszám s gondolataikra ráill.k a próféta szava: „timidae providentiae ejus“, előrelátásaik is bizonytalan kombinációk.“ „Az ember azt gondolja, hogy ö csinálja a történelmet, szónokol kultúráról, Hágában békebizottságot szervez . . . S íme az idők mélységeiből, ahol az öntudatlan erők dolgoznak az Isten napszámaiban, egyszerre kiáltás hallatszik, mint az apokaliptikus vizek zúgása s harcra, öldöklésre, rombolásra szólit.“ „E nehéz időkbe Isten állított bele minket, akár bűneink büntetése, akár erényeink tüzpróbára bocsátása végett.“ „A háborút Isten megpróbáltatásán k nézzük.“ November hó 7-én a Ritz szállóban tartott első háborús délutánon is óvatosan nyilatkozott Prohászka a háború teológiájáról. „Háború és vallás“ cimü előadása nem is teológusoknak, hanem a nagyközönségnek szólt. Széles perspektíváiban nem fejteget, hanem gyönyörködtet és ragad Isten felé. Nem enged be a problémák tengerébe fulladni, hanem fölöttük elragad s visz magával a magasságok felé. Kiszólásai „nur für Kenner“ mondanak valamit. „A háború ránk csap mint nagy Istenitelet .... mint észbontó brutalitás, mely borzalomba s lázadásba kerget szivet s észt egyaránt . . . Valamiféle történelmi átok logikájával ráborul az emberiségre, hogy a bűn zso/djut, mely pusztulás és halál, milliók vesztében neki kifizesse . . . Lesz-e valamikor idő, él-e majd valamikor nemzedék, mely a béke magas kultúrájával dicsekszik, nem tudom ; én bizonyára megsóhajtom azt a szatur- nuszi korszakot, mint ahogy most megalázva imádkozom a mindenszentek litániájának fohászát: dögvésztől, ínségtől és háborútól ments meg, Uram minket!“ De ne folytassuk. Próbáljuk inkább a következőkben azt megérteni, hogy mi indította a nemet teológusok oly tekintélyes képviselőit arra, hogy a háborút vallásilag is szentesítsék ? Endreffy János. *^-A,****1M * ■ - *•**'•■ * ■ •ii-**-‘r»-rru-i.rii---r T ÁRCA. Ima a távollevőért. (Klzonytalansagbiin ) „A szerelet erős, mir.t a halál-. (Lnekek éneke Vili. G.) Kihez milliók sóhaja száll, kit a lélek szent vágya óhajt, s kit az élő hit megtalál, Hozzád küldöm sóhajom, Teged keres síró imám, oh Mindenható Atyáin! Téged szólitlak szorongó fájdalmamban. Előtted öntöm ki bús szivem panaszát; a nagy hallgató bizonytalanságban, a kínzó kétségben nevedet kiáltom: Istenem. Maga az imádság nyugalom nekem, maga a Hozzádsohajtás is erőt ad elalélt lelkemnek . . . Háborgó tengerek felett fáradtan repeső, vergődő, sirályhoz hasonló lelkem: ott repül a kétség sötét örvénylő vizei felett ... Oh mivé lenne, ha az imádság — ez a halandók lelkén ittmaradt angyalszárny — nem emelne, nem vinné Te Hozzad közelebb, oh Isten. Uram Te mindeneket tudsz: akiért szivem sajog, akit csak álmaimban látok, Te latod öt. Oh lásd meg, oh áldd meg . . . Ha valahol messze, fázva — reszketve didereg, oh melengesd a szivet, látass vele édes, meleg, itthoni képeket! ... Ha valahol messze havas eső veri s a hó mint fehér nagy halotti szem- fedő terjeng felette, oh tartsd távol tőle a halált . . . Ha a csaták vészzivatarában a halál sivit ordít körötte a zugó golyók szavában s a pokol rémei riasztják lelket, oh vedd körül szivet a golyónemjárta egyetlen páncéllal: a Te gondviseléseddel. Istenem, hiszek a Te csodatevő mindenhatóságodban: a csaták tüzének közepette járjanak tábort a Te angyalaid az én szerettem (—im) kőiül, vedd meg, tartsd meg . . . Ha pedig — jaj — valahol idegenben vergődik betegágyán, oh légy vele, légy inellette Te oh örök szeretet; légy azok szivében, kik ápolják add a szivükbe a Te szereteted, óh és add az enyémet, hogy legyen puha a kéz, mely párnáját megigazítja, édes a kenyér, melyet neki nyújtanak, gyöngéd a szó, melyet hozzá intéznek, csendüljön bár idegen nyelven, a szeretet melege áradjon belőle . . . Ha pedig akaratodból — oh nagy Isten — valahol csendesen pihenne teste a harctéri virágtalan
