Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1914-01-31 / 5. szám

4. oldal.

Evangélikus Lap. 5. sz.

1914. január 31.

gerince, fentartója összes vallásos életünknek. Nekünk az erkölcsi törvény nem emberkitalálta, időszerű életszabály, hanem parancsolat, melyet térden állva vettünk át egyenesen az Isten kezéből. Mi tehát türelmetlenek, vagyis alkuvást nem ismerő, következetes férfiak vagyunk és leszünk vallásunk igazságainak, erkölcsi tételeinek a hirdetésében és megvalósításában. Egy betűt sem fogunk soha engedni. Nem mondunk le abbeli meggyőződésünkről, hogy a teljes igazság birtokában vagyunk és egyedül a katholikus vallás a minden izében, minden porci- kájában igaz vallás.'

De épen ebből a szilárd, tévedéstől nem félő meggyőződésünkből következik, hogy más vallásnak hittételei közül és erkölcsi elveiből mindazt teljesen jónak, igaznak, szentnek tartjuk, ami a mi tanításunkkal azonos. Ne csodálkozzunk, ha a hitszakadás sajgó, fájdalmas sebe élesebb kiáltásra, önérzetes védeke ésre bírta a katholikus anyaszentegyházat, értsük meg, hogy joga volt úgy bánnia a protestánsokkal, mint tulajdon pártütő gyermekeivel. Mi már nem kívánjuk vissza a letűnt korok erőszakosságát, megbarátkozunk a politikai és társadalmi egyenlőség gondolatával, legfőképpen pedig közeledésre, együttműködésre int bennünket a korszellem romboló iránya, amelyhez viszonyítva a józan, komoly protestantizmus mégis csak közel van hozzánk. Tulajdonképen azt kell mondanunk: minél több vallásos, eszményi tartalom van a protestantizmusban, minél több benne a tételes hit és az erkölcsi szilárdság, annál határozottabb, őszintébb fegyvertársunk leszen s viszont minél több tagadó, romboló elem kerül a protestantizmus életáramába, annál hamarabb fordul ellenünk s szegődik a szélső forradalmi irányzat szolgálatába.

Ebből a szempontból mindig őrölünk a protestantizmus belső megújhodásának, a mélyebb lüktetőbb hitéletnek s tisztelettel tekintünk azokra az evangéliumos, bibliás férfiakra, akik vallásos meggyőződésükkel, fáradságot nem ismerő munkássággal vonzzák, vezetik hitsorsosaikat az igazság felé, Krisztus felé — s egész öntudatlanul, sőt akaratuk ellenére a katholikus vallás felé. Igazán őszintén katholikussá csak olyan ember lesz, aki igazán őszintén akart vallásos lenni a saját hitében.“

Ez az idézet hosszú, de jellemző, azért szükség volt a közlésére. Sokat lehet tanulni és megjegyezni belőle. Katholikus szempontból feltétlenül korrekt és egyhá- zias megnyilatkozás, azonban az együttműködésnek protestáns részről való hangoztatói aligha találják sok örömüket ebben a válaszban, amit kinálkozásukra kaptak.

Jó lesz, hogyha ezt a választ minél többen és minél jobban megjegyezzük magunknak. Mert bizonyosak vagyunk benne, hogy minden túlzás nélkül mondva mérvadó katholikus véleménnyel állunk szemben. Az egyház, a papság így gondolkozik? nem is gondolkozhatik másképpen, mert a pápa maga is így gondolkozik. Ezzel a gondolkozással szemben a „liberális katholicizmus“ véleménye — sajnos, nagyon sajnos — nem nyom — semmit a latban.

Mi szeretjük és keressük a békességet. Társadalmilag, a politikában, kulturális és a közgazdasági

tevékenység mezején megértjük egymást és békességben megférünk a katholikusokkal. A katholicizmus tudományos megértésére, történeti szerepének tisztázására, jelentőségének a számbavevésére is törekszünk, még pedig tárgyilagos pártatlansággal. Azonban ezzel a merev katholikus felfog ássál szemben ragaszkodnunk kell bármily veszélyben is a magunk ideáljaihoz és törekvéseihez. A mi vallásunk nem közönséges, hanem evangéliumi reformált és protestáns keresztyénség és mint ezen keresztyénség vallói igazán nem szegődhetünk sem az egyházi és vallásos együttműködés frázisának a hangoztatói közé, sem az — ami létjogosultságunkat mai napig és utolsó leheletéig megt igadó — katholicizmus uszályhordozóivá. Ezt nem tehetjük sem akkor, mikor a zsidók ellen irányuló akciókról van szó, sem akkor mikor a katholikus reakció az ő épületének alapfalait bontogató haladás ellen keres szövetségeseket.

Ami helyünk az igazán liberális katholikusokkal együtt a haladók oldalán van, ahol eddig állottunk s mi nem kérünk az „uj koalícióból“. Eddig se voltunk szószólói, ezután a „fogadj Isten“ után reméljük, hogy az együttműködés hangoztatói is meggondolják a dolgot és nem hajtják öntudatlanul, sőt akaratuk ellenére amint dr. Saly László mondja — a katholikus vallás malmára a vizet.

Krónikás.

A békemozgalom és az egyház.

A jövő évben lesz száz esztendeje, hogy a quek- kerek által alapított első, a világbékéért küzdő társaság megalakult, még pedig New-Yorkban, ahol az „American Peace Society“ elnevezés alatt még most is fennáll. Európában a gondolat Angliában talált termékeny talajra, mert ott 1816-ban szintén megalakult egy békeegylet. A kontinens nem lelkesedett ezért az eszméért. Azonban idővel mégis meggyökerezett az eszme a köztudatban s épen huszonöt éve, hogy 1889-ben a párizsi világkiállítás alkalmával testet öltött a világbéke kongresszus s megkezdődtek az interparlamentáris konferenciák. Ezeknek a gyümölcse a hágai interparlamentáris unió és az állandó nemzetközi békebiróság.

A világbékemozgalomnak az a célja, hogy a népek és nemzetek között előforduló viták és összeütközések eldöntését a nemzetközi jog, pártatlan igazságszolgáltatás oltalma alá helyezze. Nem az az egyetlen fegyver, hogy a kardunkra üssünk és puskát fogjunk, hogyha valakivel nem tudunk békésen megegyezni. Ez a brutális, az erősebb jogán való elintézés nem méltó keresztyén kulturnépekhez. A jog és igazság alapjára való helyezkedés és önfegyelmezés minden vitás kérdés elintézésének az egyedül helyes módja. A háború maradjon igazán utolsó eszköz, rettenetes büntetése annak, aki a jog és igazság Ítélete előtt