Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1914-01-31 / 5. szám
1914. január 31. Evangélikus Lap. 5. sz. 3. oldal. testáns egyházi és iskolai lapot“ és az „Evangélikus Órállót“ rótta meg azért, mert a katholikusokkal való együttműködés érdekében törtek lándzsát a máris méretes közös ellenségek, az atheizmus és a materializmus (értsd a zsidók) ellen Az együttműködés hangsúlyozása már régen meglehetősen közkeletű jelszó és — frázis, mely különösen konzeivativebb körökben örvend közkedveltségnek. Nem speciális hazai találmány, meit külföldön régóta hangsúlyozzák és próbálgatják az „együttműködést“ és sajnos igazán nem bizonyos protestáns rétegeken múlik, hogy a protestantizmus egy része már rég meg nem kötötte a katholicizmussal a maga fegyverbarátságát a liberalizmus és a többi (jelentéktelenebb) ellenségek ellen. A „Treuga Dei“ megkötése mindig a katholicizmus merev álláspontján szenvedett hajótörést. A protestáns részen a kelleténél nagyobb volt mindig a jóakarat. Ott van pl. a német protestantizmus hatalmas 500.000 tagú harcos szövetsége az „Evengelischer Bund“, mely a német protestantizmus érdekeinek az ultramontanizmus ellen való hangoztatását és képviseletét vallja feladatúid. Micsoda hatalmas, erős és öntudatos protestáns szervezet ez! Szinte azt lehetne állítani róla, hogy a mai megalkuvást kereső, vallásos meggyőződésben nem túlságosan gazdag korban a protestantizmus élő, mindig pontosan megszólaló lelkiismerete. Ezt a nagy protestáns erőforrást csak azért, mert állítólag nem tiltakozott egyes tagjainak a liberalizmusa ellen, s nem foglalt állást a protestáns ortho- doxia mellett, a szélső orthodoxia hívei ott hagyták s egy külön szövetséget alkottak „Evangelischer Volks- bund“ nevezet alatt, mely ugyan „természetszerűleg védekező álláspontra helyezkedik az ultramontán túlkapások ellen“, azonban rögtön fontosnak tartja annak a hangsúlyozását, hogy „mindamellett orra törekszik, hogy a német nép hivő katholikus részével megtartsa az összeköttetést a jelenkor keresztyén ellenes hatalmai ellen.*1 Erre a mintára nálunk is szaporodnak az együttműködés hangoztatóí. A reformátusokkal nem tudunk békességben megférni s a nagygeresdi egyességet, mely az együttélés, a kölcsönös támogatás módozatait megszabta, egyetemes közgyűlésünk a kerületek megnyilatkozott véleménye alapján kénytelen volt felmondani s 1914. év végével hatályon kívül helyezni. Hogy ezt az egyességet talán revideálni lehet és kellett volna, erről a lehetőségről egyesek hallani se akartak. Ebben a megvilágításban nem sok jelentősége van annak a kijelentésnek, hogy azért „az együttműködést mégis kívánatosnak tartja“ az egyet, közgyűlés, de ugyanebben a világításban különös jelentőséget nyer minden olyan hang és megnyilatkozás, mely a katholicizmussal való együttműködést hangsúlyozza !... A felkinálkozás azonban úgy látszik, nálunk is csak egyoldalú. A katholicizmus szívesen vesz minden közeledést, minden támogatást, még ha protestáns részről jön is, azonban ezért cserében egyáltalán nem hajlandó a protestánsokat bajtársaknak elismerni s támogatásukat valamelyes közeledéssel, engedéketiy- séggel honorálni. Mi mindig csak az anyasientegyház pártütő gyermekei maradunk, akiknek térden állva kötelességünk az elhagyott, a megcsufolt anya bocsánatáért esdekelni. Ezt felvilágosodott „liberális“ katholi- kusok, akikkel egyházaink hivatalos álláspontjának minden ellentétessége dacára békében együtt éldegélünk, nem mondják a szemünkbe, talán nem is kívánják tőlünk, hiszen szerencsére az „öntudatos klerikális nevelés“ magja nem hull mindig termékeny talajba, azonban annál gyakrabban hangoztatja a hivatalos egyház s mondják majd mindazok, akik a kath. egyháztól függő helyzetben vannak. Ennek az állításnak az igazolására tucatszámra tudnék idézni hivatalos nyilatkozatokat németországi kath. vezérfiak szájából és u. ilyen lapok hasábjairól. Azonban ezek a mesz- sziről vett példák a magyar katholicizmussal szemben ugyebár, nem bizonyítanának semmit? Akinek magyar nyilatkozat kell arra nézve, hogy hogyan fogadják katholikus részről az „Uj koalíció“ eszméjét s milyen szerepet szánnak abban a protestantizmusnak, az olvassa el a magyar katholikus papság lapjának az „Egyházi Közlönyének az ez évi 4. számát, melyben erről a tárgyról dr. Saly László ir vezércikket. „Együtt a protestánsokkal“ cím alatt: Ennek a cikknek az elején elmondja dr. Saly László, kogy ő gyermek korában evangélikus cselédleánytól tanulta meg az Urangyalát. kispap korában meg ő tanította egy evangélikus úr kis fiát az első ginin. osztályában szükséges hittani ismeretekre a „Tarkanyi-féle zengzetes, méltóságos nyelvű bibliából“. Ezzel bizonyítja, hogy őszintén szereti többi keresztény testvéreit s kijelenti, hogy róluk soha, sehol ócsárolva, megvetöleg senki előtt nem nyilatkozott. Ezután a bevezetés után szól hozzá a „keresztyén egyesülés, együttműködés mostanában fölvetett eszméjéhez“. Saját álláspontját fejti ki, azonban legszentebb meggyőződése, hogy a katholikus papság a maga teljességében úgy érez és úgy gondolkodik a „nemkatholikus“ testvérekről, mint ö, sőt ez a véleménye az anyaszentegyház hivatalos képviseletének is. Álláspontja a következő: „Egyetlen parancsolatot kaptunk Krisztustól, hogy szeressük egymást és mi ehhez a parancsolathoz soha hütelenek nem leszünk. De más dolog valakit szeretni s valakinek a felfogását, gondolkozását, cselekvés módját helyeselni, igaznak, jónak tartani Amennyire szeretjük összes felebarátainkat, vagyis türelmesek vagyunk irántuk, még ha téves vélekedésben vannak is, annyira hajthatatlanok vagyunk a hitigazságokhoz s erkölcsi törvényekhez való szigorú ragaszkodásban. Nekünk a dogma nem olyan csont, amit a hús mellé vet a mészáros, merthogy a csontot is ki kell mérni, hanem a hitig.izság váza,
