Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1914-10-31 / 44. szám
oldal Evangélikus Lap. 44. sz. 1914. október 31 A békecár békét hazudott szájával s kezével intett a szörnyű pogromok levegőjében harcra mámo- rosodott hordáinak „vigyázz !“-t. A világmisszió nagy krisztusi gondolatával a világ nagy nemes lelkeit magaköré gyűjtő „bibliás“ király, az angol király imádkozik egy testvérnép egy fajitag, kuliurailag, sőt hitbelileg testvérnép pusztításáért . . . Nem! Vagy ezek nem keresztyének, vagy a ke- resztyénség más, mint amit ezek vallanak. És — sajátszerű — ez az alternatíva mindkét feleben külön es együtt is érvényes: sem ők nem keresztyének, sem a keresztyénség nem az, aminek ma felfogják és kezelik. Nem ! Nem lehei igaz az a keresztyénség, mégha a bibliaterjesztés és a pogánymisszió oly iényes és előkelő helyet biztosított is számára, nem lehet igaz az angolok keresztyénsége . . . Ez a megállapítás szükségszerű. És itt egy eddig figyelembe nem vett jelenség tárul elénk: a reformáció kincseivel épp úgy lehet hamisul s áfárkodni, a nagy lelki erőt épp úgy lehet kizsákmányolni, mint egyéb hangzatos szép jelszavakkal címkézett egyéb szellemi kulturális és humanitárius kincseket. íme! Az angol világmisszió a hatalmi érdekek vaskos és sáros kerekein mozgoii. íme! igaza volt Mott Jánosnak, midőn az 1910.-i, Edinburghban tartott világmissziói konferencián — az igazságot a humor ostyájába göngyölgetve — szemére vetette az ő angol misszionáriusainak: Ti Krisztus tanítvány küldő szavait igy értelmezitek: „Menjetek e széles világra s tanítsatok meg angolul minden népeket.“ Ha pedig ez igy van, a világmisszió — végtelenül sajnos! — nincs olyan szilárdul megalapozva és nincs olyan reményre hangoló elöhaladoit állapotban, mint hittük. E munka azoké marad, akik Pál programja szerint csak a Krisztust, a megfeszítettet vallják egyetlen nyereségüknek, erejüknek, dicsekedé- siiknek és életünknek! . . , Ez a háború megmér. Ez a háború — v dől. Vagy talán csak uj örvényeket mutat, uj riadót zug, uj, soha meg nem látott mélységet nyit meg s kiáltja a keresztyénségnek: vesd mélyre, mélyebbre a hálót. Vesd mélyre egyéni és közösségi embernevelő munkádban. Mintha valami nagy mulasztás vádja nehezülne reánk — keresztyénekre — e háborúnál, mintha a hűtlenül sáfárkodás szégyene festegetne pirt orcánkra, mintha e nagy világégésért felelősek mi is volnánk, mi — keresztyének . . . Mert a háború, a XX. század háborúja rettenetes ám, borz:, masabb, mint a xerxesi, vagy az atillái csaták s a XX. század gépfegyveres háborúiban ezekben <. véres szörnyű világdrámai jelenetekben épp az az ember küzd, aki a hun, a perzsa vérzivatarokban, csak más az uniformisa. Ám pillantsunk a szerb, vagy a belga harctérre; a komitácsi s a franktirőr borzalmak elárulnak-e valami keresztyéniesülési hajlamot, valami hatását a keresztyén paedagógiának ? . . . Itt is, e szemléletben, egy nagy diadalmas, meleg öntudat és önérzet késztet felemelnem fejemet. — Evangélikus vagyok. Az evangélium igaz, tiszta levegőjétől érintett lelkek még a harcban is — emberebbek: a német katonákról fel fogja, fel kell Írnia a minden háborút, s koronás vezért megítélő világtörténetnek, hogy minden vasfegyelmük, minden hősies kötelességteijesitésük katonai erényei átszövődtek az evangélium emberszeretettel, Istenfélelemmel teljes, szépséget és erőt magában egyesitő szelídségével. Bár tömegek mozdulnak, tömegek rohannak s tűnnek el a háború véres sakktábláján, mégis már eddig is az összemérés eredménye az erkölcsi rovatban! — az evangélium hatása alatt nevelődött német katonát emeli fölénybe. itt is és már is eldőlt egy háború: a keresztyénség két nagy szemben álló seregének — a hatalmi és a szolgáló érdekek seregeinek — harca. Amaz uralkodni, ez tanítani, amaz szolgákat, <.z embereket nevelni akar: az emberek, az érző emberek s a kötelességtudó katonák erkölcsi értéktöbblete már eddig is res indicata, eldöntött dolog. Csak csendesüljenek le a ma még hánykolódó csapkodó hullámok, a mi igazaink mellett megsokszorozódott erővel s a mi nagy világot átformáló misz- sziónkhoz mért hivatásérzettel, de a most dúló háború által felébresztett felelősség átérzésével fogjunk munkához mi — evangélikusok. Miénk a világháborúban az erkölcsi győzelem: „Ti vagytok a világ sója.“ A jobb érzésű, tisztább vérü és világosabb agyvelejű uj embereket csak mi tudunk nevelni az evangélium iskolájában . . . Dicséret ez és felelősség. A múltra elismerés, a jövőre megbízás. Vajha most. mikor iskoláink megnyílnak, minden gyermeknevelő, tehát minden tanító, lelkész és minden szülő, aki magát evangélikusnak nevezi s nevezteti, átérezné a nagy egyetemes feladatot: igaz keresztyént nevelni. így lassan eljő az idő, midőn a hatalmi célokat szolgáló álkeresztyénség biborpalásíjai előtt hajlongó világ áldva ismeri fel legnagyobb jótéteményét az — evangéliumban és legnagyobb jóltevőjét — az evangéliumi nevelő keresztyénségben, melynek nagy célja: legyőzni végleg a háborút. Szatmár. Oúszik Lajos. Luther kalapácsa. (Reformatioi gondolatok.) A reformatio emléknapjának évfordulójánál nagy gondolatok foglalkoztatják az emberi lelket s magasztos érzelmek az emberi szivet.
