Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1914-10-10 / 41. szám
4. oldal Evangélikus Lap. 41. sz. azért, mert Jézust el merte Ítélni. Pilátus a felelősséget a zsidókra hárítja át. A császár mégis lefejezteti. A fejét egy angyal fogja fel, mert általa teljesedtek be a próféták jövendölései, miért áldják őt az összes népek és nemzetségek. Ez annak a perverz gnosztikus gondolatnak legendában való megtestesülése, hogy mi üdvösségünket a bűnnek köszönhetjük. (Ha a kígyó Évát el nem csábítja, ha Ádám bűnbe nem esik, ha Kain Ábelt agyon nem üti . . . végeredményben Krisztus s vele az üdvösség sem jön el. Ophiták, Kainiták !) Egy másik versio szerint Tiberius gyógyulást keresett s abban a hitben élt, hogy Jézus meggyógyítja. Jézus azonban halott — Veronika kendője és Jézus varrat- lan köntöse gyógyítják meg a császárt. Pilátusnak bűnhődnie kell: öngyilkos lesz, malomkövet kötnek a nyakába, testét előbb a Tiberisbe, majd Rhoneba, végül egy kútba dobják, de az mindig feljön a viz felszínére. (Mors Pilati.) Ezek a legendák mind megegyeznek abban, hogy a kanonikus evangéliumok által nyitva hagyott kérdéseket tárgyalják, azok fonalát fonják tovább, azok elbeszéléseit színezik ki, a bennök csak érintett dogmákat történetileg megalapozzák. Jellemző sajátosságuk a korlátlan csodahit; nincs az a lehetetlenség, amit készpénzként tovább ne adnának. Az is közös sajátosságuk, hogy mind az elbeszélő pozícióit erősiti. Mivel az egyház saját érdekében a neki megfelelő legendákat oltalma alá vette s azokat tovább terjesztette, a többit pedig kipusztitani igyekezett, természetesen a legtöbb ránk maradt egyház dogmákat bizonyít. Jellemző az is, hogy e legendák költői, mint az apo- calyptikus irodaion! művelői, idegen nevek alatt bújnak meg. Minél valószinütlenebb az, amit elbeszélnek, annál megbízhatóbb egyén szájába adják a mondanivalójukat. Ezeket az apokrifusokat Máté, Nikodémus, Tamás írják, vagy Symeon és két fia, kiket Jézus a halálból támasztott fel, vagy Pilátus, vagy arimathiai József. A Protoevang. Jacobiban pláne József, Jézus nevelő atyja az elbeszélő, a historia Josephi fabri lignarii pedig — Jézus szájába van adva. Mondani sem kell, hogy ez mind irói fikció, mely bizonyos tekintélyt van hívatva kölcsönözni ezeknek a — költeményeknek. A kanonikus és a kanonikuson alapuló apokrif evangéliumi tradíció az egyház oltalma alatt évszázadokon át majdnem korlátlan tekintélyű volt. Ha az egyháztól függne, talán ma is az volna. Ezzel a tradícióval a folyton erősödő tudomány különösen a deiz- mus és a racionalizmus szakit s Jézust a maga gondolatának a szócsövévé teszi. Reimarus óta nagy el- terjedettségnek örvendenek a csodák hivésében gyönyörűséget találó egyházi tradícióval egyenes ellentétben álló racionalista Jézus-regények. Ezeknek legszem- beszökőbb jellemvonásuk az, hogy Jézus életét a hit próbára tétele nélkül igyekeznek elbeszélni és meg1914. október 10. értetni, az evangéliumi csodákat különböző fogásokkal egész természetes eseményeknek tüntetik fel, vagy egyszerűen kiküszöbölődik az elbeszélésből. Jellemző rájuk nézve, hogy külsőleg megtartják a kanonikus evangéliumok elbeszéléseinek a keretét, de azokat más — észszerűnek mondott, de rendesen vagy nagyon ízléstelen, vagy történetileg valószínűtlen, sőt forrásaink alapján lehetetlen tartalommal helyettesítik. Különösen két ponton tűnik ez fel: Jézus születésének és feltámadásának a kérdésében. Az első kérdést illetőleg legnagyobb részük megtartja a kanonikus evang.-ok keretét: csupán azt nem ismerik el, hogy Jézus a Sztlélektől fogantatott volna. A többit, ami evvel ösz- szefügg: meghagyják. Tehát meg vannak róla győződve, hogy József és Mária házastársak, Jézus azonban mégsem József fia, hanem vagy fattyú, vagy házasságon kívül született gyermek. A jó öreg Haeckel, aki bármilyen tudós és monista filozófus is, de a theologiához nem ért, egy római katona fiának mondja Jézust, ezek a regények pedig esszénus származásúnak s az esszénus rend különös pártfogolnának tüntetik fel. így vannak a feltámadás magyarázatával is. A feltámadásról szóló elbeszélések legnagyobb részét mind akceptálják, csak azt a tényt nem, hogy Jézus feltámadott. Különböző variációkban mindig azzal az állítással helyettesítik az evangéliumok meggyőződését, hogy Jézus tetszhalott volt s mint ilyen a sírbolt hüs levegőjében felocsúdott, magához tért, övéivel újra találkozott s csak napok vagy hetek múltán, de rejtett helyen — úgy hogy övéi már erről nem tudtak, — halt meg végre. Övéi abban a hitben éltek, hogy feltámadott és a mennybe ment. A csodák természetes magyarázata mellett közös jellemvonásuk az, hogy Jézust egész más környezetbe, más szintérre állitják, mint aminőben a kanonikus evangéliumok szerepeltetik. Ezekben Jézus és az esszénusok között nincs semmi kézz- lfogható kapcsolat. A regényekben az események tulajdonképeni előkészítői és rendezői esszénusok, kik rendjüknek minden titkos tudását és eszközét rendelkezésére bocsátják. Ök azok, akik Jézust kitanittatják, csodáiban segítik, keresztre feszítése után tetszhalálából űj életre keltik. Ezekben a regényekben titokzatos alakok, titkos tudomány és titkos szerek sokat szerepelnek. A regények elküldik őt Egyptomba, Indiába, titkos tudományukról hires országokba, titkos tudományt tanulni, vagy pedig hozzája hozzák az idegeneket, igy pl. egy perzsa Jézusnak a názárethi piacon két titkos szert ad; az egyik szemverés ellen használ, a másik idegbetegek gyógyítására szolgál. Valamennyi Jézus-regénynek az ősei Bahrdt: „Briefe über die Bibel im Volkston“ (1782.) „Ausführung des Plans und Zwecks Jesu“ (11. kötet. 1784—1792.) és Venturini: „Natürliche Geschichte des grossen Propheten von Nazareth“ (4 kötet 1800—1802.)
