Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1914-09-26 / 39. szám
4. oldal Evangélikus Lap. 39. sz. 1914. szeptember 26 telhet valamit. Örülnie kell, hogy a polgári anyakönyvvezetés alkalmat ad a keresztelésnél és házasságkötésnél az egyháznak működésre. Meg kell ragadnia minden jó alkalmat, ki kell használnia minden kedvező helyzetet a vallási kincsek értékesítésére. Olyan időket élünk, hogy már ezek a jó alkalmak is fogynak. Sokan keresztelnek, temetnek, házasulnak stb. az egyház igénybevétele nélkül. Úgy hogy a kínálkozó alkalmakat nem elutasítani, — ez nem vall korérzékre — hanem megbecsülni tartozunk. A jó alkalmat tudatosan elszalasztani annyi, mint tudatosan elmulasztani a jót, már pedig, aki tehetné a jót és mégsem teszi, bűne az annak. Jézus egyháza a csatában hazájáért elesett katonák hozzátartozóit vigaszban részesíti a maga módja szerint. Hogy mi ez a mód, azt is megkíséreljük elmondani. 2. De nem utasíthatja el az egyház a hozzátartozókat már maguk miatt sem. Ez szívtelenség volna fájdalmukkal szemben. Ök akarják gyászolni kedvesüket és az egyháztól várják a keretet, módot vigaszt. Az egyház adófizetői is, joguk van szolgálatait kikérni. De ne álljunk a rideg jogi alapra; a szív nemes érzelme beszél, kér, keres a gyászolókban. Még a legcinikusabb ember könnyeinek őszinteségében is hiszek, ha csatamezőn elhunytat sirat. Pláne közeli hozzátartozóját. Milyen érzések dúlnának a sajgó szívben, ha Jézus anyaszentegyháza becsapná az ajtót.,az előtt, ki oda bizalommal fordult? jogosan fordulna el a mostoha any aszeniegy háztól! 3. Hogy istentiszteletet egyedül Istennek tartunk, az anyira evidens, hogy mondani sem kell. Ha nem tudnék saját tapasztalatomból esetet, hogy evvel fizetett ki lutheránus lelkipásztor keresőket, mélyen hallgatnék. De 'mivel a probléma elvi jelentőségű (embernek istentisztelet) és evidenciája dacára is nézet- eltérések konstatálhatok, fölötte el nem sikolhatunk. Embernek istentisztelet (a szó nemes és igazi értelmében vett istentisztelet) nem tartható. De vájjon a keresztelés, konfirmáció, esketés, temetés stb. stb. nem mindmegannyi alkalmi istentiszteletek-e és mégis embereknek szólnak?! Nincsenek hellyel-közzel oly szokások, hogy a temetési beszédet a temetés útin a templomban tartják ? A nézeteltérés onnan származik, hogy ami a templomban történi, az mind „isten- tisztelet“ neve alatt ismeretes és mégis keresztelés, egyházkelés, temetés stb. használatos a köztudaíban. Istentisztelet az mind, csak a ruhájuk más! Az akalom más! A szereplők mások! Lealacsonyitom-e az istentiszteletet, Ha annak alkalmi oka — ember, legyen az élő vagy halott? Akkor alacsonyitanám le, ha az embert tenném meg a dicséret vagy horrible dictu az imádat tárgyává. Akkor az istentisztelet — ember- tisztelet lenne. Az természetes, hogy az emberről, aki az illető istentisztelet alkalmi oka, hallgatni nem lehet. Különösen, ha a harctéren halt meg hazájáért. Annál is inkább, mert az alkalom kiválóan alkalmas, mondhatni borzalmasan nagyszerű épületes megjegyzések megtételére. Hazaszeretet, vér- és életáldo'ás hol van meg nemesebb mértékben és igazabban, mint a halódó hősök végső mosolyában? „Tiszteljétek a közkatonákat!“ (Petőfi) Mi az „áldozat“, „vér és élet“ stb. fogalmait úgy sem tapasztaljuk a maga drasztikus komolyságában és valóságában. Nem árt, ha a papiros lelkesedés után mélyen belenézünk a valóság könyörtelen szemeibe. Az egyháznak és vallásnak a jelenkorban amúgy az a nagy hibája, hogy nem mer és nem akar a valóság szemébe nézni. Mintha félne tőle! . . . Mi a kér. temetés célja? Kér. módon eltakaritani az elköltözöttet. Evvel kapcsolatban vigasztalni a hátramaradottakat. Ez megtörténhetik hulla nélkül is (pl. ha vízbe fulás miatt elveszik a holttest). A vasárnap délutáni istentisztelet keretül szolgálhat a temetésnek. jobb is, ha temetésnek, mint gyászistentiszteletnek nevezzük. így elkerülhető a félreértés. Végeredményben azonban a temetés is gyászistentisztelet. Az embert eltemetjük, megsiratjuk, megbecsüljük, a hazájáért elesettet zokogva megáldjuk, — de soli Deo gloria! 2. E. J. A nagy háború, mely lángra lobbantotta, mondhatni az egész világot, nagy áldozatok hozatalára készteti a népeket nemcsak a maguk egészében, hanem a társadalomnak minden körét, egyesületét, egyházát, a hazának minden hü fiát. Egy nagy ádventnek, egy nagy ébredésnek a korszaka ez! Mintha a nagy apostol eget s földet rázó hymnusa harsant volna meg: „az éjszaka elmúlt; a nap elközelgett!“ Itt a cselekvés ideje! Sajnos, egyházunk úgy látszik nem eléggé figyelmes ; az ébrenlétnek, őrködésnek, tanácsadásnak kívánatos szelleme, mintha kóros lethargiába, elaggott szivek nem törődömségébe, elfáradt lelkek hideg közönyébe, merült volna. Körülöttünk mozgás, sürgés, munkálkodás, csak mi állunk tanácstalant. Egy-egy felvetett közérdekű kérdés, alkalmatos eszme siket fülekre, kihamvadt szivekre talál! „Beszélhetsz jó vitéz!“, ha félisteneink nem akarják, hiába való minden igyekezet, minden törekvés! De elég! Térjünk a tárgyra ! Remélhetőleg nálunk is eljő a purgálás ideje! Kivánatos-e a harcmezőn elesett honfiakért idehaza gyászistentiszteletet tartani! alkalmatos kérdés. A katholikus pap tisztában van, mit cselekedjen. Ott a halotti mise és ki van elégítve a szív, a hit és minden. Mit cselekedjünk mi, ha hozz ink jő a megsebzett nő, szüle vagy elárvult gyermek, kinek férje, gyermeke vagy jó atyja hősi halált szenvedett a távoli harcmezőn és kér, hogy rendezzünk gyászistentiszteletet emlékének. Agendában hiába keresünk, ott nem találunk útbaigazítást s tudomásommal ez irányban semmi- nemmü utasítással sem rendelkezünk. Pedig hát ilyen nehéz időben nagy gondot kellene fordítani a hívekre, amikor igazán véreznek, nemesen, odaadóan foglalkozni a lelkekkel, amikor a bánat és fájdalom kinzó gyötrelmeihez, a kétségbeesés és kételkedés is közelednek.
