Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1914-09-26 / 39. szám
1914. szeptember 26. Evangélikus Lap. 39. sz 5. oldal. Mit cselekedjünk! Véleményem: elégítsük ki a bánatos szivek óhaját és rendezzünk gyászistentiszteleteket a harcmezőn elesett honfiakért! Ilyen irányú tanácsot ad gyakorlatunk is. Érdemes egyházi és világi nagyjaink emlékét külön gyászistentisztelet alkalmával szoktuk megünnepelni. Cselekedjünk itt is hasonlóan. A harcmezőn dicső halállal kimúlt honfiak hősök; megérdemelik a kegyeletet! Akár a rendes istentiszteletnek keretein belül, akár köznapon az elárvult szivekkel óhajához képest, keresztyéni kegyelettel áldozzunk azok emlékének, kik értünk életüket áldozták. Selmecbánya, 1914. szept. 21-én. Zs4lnbur pál n cv. lelkész. Népek, nemzetek vívjak élet-halál harcukat. Szeretteink ott vannak a távol harcmezön, hogy ott köte- leségüket teljesítsek. Ök ott, mi itt. Ök a haza védelmében, mi szolgálatiban S úgy érezzük, hogy nekünk is magasztos kötelességeink vannak; úgy érezzük, látjuk, tapasztaljuk, hogy ha valamikor, úgy most nagy szükség van reánk: vigasztalni a szomorkodót, tanáccsal ellátni a tanácstalant, reményt önteni a reménytelenbe. Máskor is ugyan ez volt a kötelességünk, most azonban fokozottabb mértékben az. Mert több a bánat, több az árvaság, több a gyász és a csüggedés. Mindegyikünk szeme a jövőbe réved. Mindegyikünk aggódva reménykedik és remélve aggódik, hogy mi lesz? S mig a jövő nagy kérdőjelére aggódva tekintünk a jelen is feltárja sok kérdését: mit és hogy cselekedj ? A rendkívüli idők rendkívüli kérdések elé állítanak. S jó, ha mentői előbb tisztába jövünk az ezekkel szembeni teendőinkkel. Örülök, hogy az Ev. Lap szerkesztője is felvet lapjában egy kérdést, mely most nagyon is aktuális lehet mindegyikünknél s melyet jó lesz ha jól meg hányunk-veiünk magunk között. Legyen szabad szerény véleményemet a felvetett kérdésekre vonatkozólag egész röviden nekem is papirra vetnem. Mi a teendőnk elsőbb is, ha a háborúban elhaltak hozzátartozói emlékbeszédet akarnak mondatni velünk? Teljesitsük-e a kérésüket, vagy ne! Feleletem rövid: igen! Először is azért, mert hisz a gyászbeszéd célja a vigasztalás — sohasem a feldicsérés — s nekünk minden utat s módot meg kell ragadnunk, hogy ezt elérhessük. Másodszor, mert annak megtagadása esetleg nagy ellenszenvet szülne a hozzátartozók részéről, mit nekünk mindenáron kerülnünk kell, harmadszor mert — s ezt kellett volna talán előre bocsátanom — semmi értelmét sem találnám a kérés megtagadásának. Most már hogyan végezzük e gyászistentiszteletet ? Itt már nem lehet kategorikus leírást adni. Nem lehet pedig azért, mert tudvalevő dolog mily nehéz, sokszor mily oktalan is a gyülekezetbe uj szokásokat behozni akarni. Maradjunk lehetőleg a megszokott formák között. A gyászbeszéd, gyászistentisztelet helye a templom. Sok gyülekezetben rendes körülmények közt is itt tartják a gyászbeszédet. Legyen az hozzá mindenkor olyan időben tartva, mikor semmiféle rendes istentiszteletet nem zavar. Előfordul azonban az az eset, hogy a rendes temetések alkalmával a gyászmenet nem megy a templomba, csak a házhoz és a temetőbe. Szerintem a háborúban elhalt s ott eltemetett halottak hozzátartozóival együtt tartandó gyászistentiszteletek helye még az ilyen esetben is a templom legyen. Lehetetlen is volna a házhoz menni s ott beszélni, énekelni. Az ilyen helyeken azonban én azt hiszem, hogy csak a legritkább esetben fog előfordulni az eset, hogy valaki rendes beszédet mondasson el a papjával, hanem csak imát, ha ez az egyházban épen szokásban van. Mint például az én egyházamban ahol már is mondtam két elhunytért alkalmi imát a nálunk régóta divó szokásnak megfelelően a szószéki főima után. Ám ha valaki azt kívánná tőlem, hogy rendes predikációs gyászistentiszteletet tartsak, azt is elvégezném. persze teljesen függetlenül a rendes isten- tisztelet idejétől. Szabályzatot azonban mindezekre nem hoznék. Legjobb a gyülekezet helyi szokását respektálni s főleg hinni s joggal elvárni, hogy minden lelkész úgy akar és fog cselekedni, hogy az mindenkinek épülésére S vigaszára szolgáljon. Jeszenszky Károly 5. * a. A háborúban elesett katonák felett itthon a gyászbeszéd tartását nemcsak szükségesnek, hanem üdvösnek is tartom. Ebben megerősít tapasztalatom. Káplán koromban principálisom figyelmeztetett, hogy ott a temetés utáni napon a reggeli istentiszteletnél megjelenik az egész rokonság s az elhunyt barátai, bizony sokszor olyanok is, akik máskor messze- járnak a templomtól s épen azért ilyenkor nagy súlyt helyezett az irásmaeyarázatára s alkalmas imát is mondott. Több találkozott, aki ilyen alkalomtól lett szorgalmas templomlátogató s megszerette az Úr igéjét. Igaz, hogy sokan e szokást katholikus színezetűnek mondták, de előtte fő volt a lelkek megnyerése Isten országa számára s erre ezen alkalmat is felhasználta. De egyházamban is már régibb időtől szokás, ha egy egyháztag máshol (Amerikában, kórházban stb.) meghal, itthon a rokonság óhajára vasárnap délután gyászbeszéd tartatik, — a mikor a templom nemcsak a rokonokkal, hanem vidékiekkel is megtelik — s a gyász által előkészített földbe hulott ige mindig meghozza a gyümölcsét. Itt ez a fő. Épen azért, ha a rokonság megkeres, ingyen, minden ellenszolgáltatás nélkül vasárnap délután, esetleg a reggeli vagy esti istentisztelet helyett hétköznap, tartsunk gyászbeszédet az elhunyt emlékére, ne tévesszük el azonban a gyászbeszéd célját: a sújtottakat elvezetni Jézushoz, aki a nagy sebeket egyedül képes megyógyitani. üobái Samu, egyhä*maróti leik. Hindnyájunknak el kell menni!... Szeptember 14-én lelkészképesitö vizsga volt Debrecenben. A vizsga után a jelöltek megköszönték a vizsgáló bizottság fáradozását és elköszöntek az elnökségtől. A szónokuk Bányai Lajos volt, aki társai nevében azt a kijelentést tette, hogy a hazáért a the- ologusok is készek életüket a csatatereken feláldozni és nem veszik igénybe azokat a törvényes kedvezményeket, melyek lelkészek és theologusok számára a katonai szolgálattól való mentességet biztosítják. Ősz esperesek és tanárok könnybe lábadt szemekkel hali-
