Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1914-09-26 / 39. szám
1914. szeptember 26. Evangélikus Lap. 39. sz. 3. oldal. Mindezt átérezni, átgondolni és—meg nem tehetni, lehet-e súlyosabb teher, mely a lélekre nehezedik?? Aug. 30. A harctérről jövő hírek örömmel töltik el szivünket. Hiszen azok nagyobbrészt sikerről, dicsőségről, győzelemről szólnak. De hogy ha egy kedvezőtlen hir érkezik, szivünk megremeg és sötét színekben jelenik meg a jövő. A válságos nehéz időkben az ember inkább a pesszimizmusra hajlik. A rosszból elég olyan kevés, mint havasok oldalán a kicsi hólabda, hogy belőle hatalmas lavina keletkezzék s magával ragadva ezreket és ezreket sodorjon a kétségbeesésbe és kishitűségbe. Pedig ezekben a napokban mindnyájunknak erőseknek kell lennünk. Olyan erőseknek, hogy a leg- szomorubb gondolat és eshetőség se lehessen úrrá felettünk. Mert mihelyt elveszítjük lelkünk egyensúlyát, hasonlók vagyunk ahhoz a hajóhoz, melynek nincs kormányrudja s azt a habok odaviszik, ahova akarják. Lelkesedés, egyetértés, áldozatkészség mellett lelki erőre van mindnyájunknak szükségünk. E nélkül nincs valódi lelkesedés, az egyetértésből közös félelem lesz, mely mindenkit magával sodor s az áldozatkészség pedig meg nem valósítható törekvés, melynek szárnyát szegte a csüggedés és a kishitűség. Hol van azonban a lelki irónék a forrása, miért lehetünk és miért kell akkor is erőseknek lennünk, ha kedvezőtlen híreket hallunk, ha veszteségről és bajokról is szól a táviró? A lelki erő forrása, hogy igaz szent ügyért harcolunk. önmaga ellen követett volna el a nemzet bűnt, ha tétlen közönnyel nézi azt a sok bántalmazást, melyben ellenségei részesítették. Erkölcsi erő, áldozatkészség hiányát jelentette volna, ha a jövendőért a tisztességért, az igazságért mindenre készek nem lennénk. Ezért az igazságos Isten el nem hagyhat. Az igazság diadalába vetett hit, hogy Isten van velünk, ad igazán lelki erőt. Ezt pedig nem érintheti változó hadi szerencse. Akik önző haszonvágyból, bosszú érzésétől vezérelve mentek háborúba, megijednek, kétségbe esnek a balszerencséről szóló hírekre. Azért van szükségük arra, hogy hamis győzelmekkel áltassák magukat és népüket. Erőseknek kell lennünk minden körülmények közt. Se az örvendetes hir elbizakodottá ne tegyen, de se a kedvezőtlen úrrá felettünk ne lehessen. Erősek lehetünk abban a tudatban, hogy Isten van velünk és a végső, igazi győzelem a mienk lesz. És ha mégis, mégis jönni fog, mert jönni kell a nagyszerű halál, hol a temetkezés felett egy ország sírban áll. . . hogyha mind ez is eljönne, akkor is erőseknek kell lennünk, mert azok lehetünk. Akkor sem szűnik meg Istenben való bizodalnumk, mert tudjuk, hogy az igazság el nem pusztulhat s az igazságért, a jóért, a nemesért való halálból feltámadás, szebb, dicsőbb élet következik. —y—n. — — — * ~ — i^-- -|-|-|-| rni-in— -|-»~r --|||-| ír m _n_i-ir»-.-ii-r-i A gyászistentiszteletek kérdéséhez. í. Az Ev. Lap szerkesztője a 38-ik számban azt a kérdést veti föl, hogy tartható-e és mimódon a csatában elesettek fölött gyászistentisztelet? A kérdés egyházi szempontból aktuális és a háború befejeztéig az is lesz. Megbeszélése — bár többen is hozzászólnának — az egyházra nézve fontossággal bir. Elismerést érdemel a kérdés fölvetője, hogy fölismerte benne a bár aktuális értékű, de mégis közegyházi problémát. Az alábbiak nem tartalmaznak mást, mint szerény egyéni véleményt. Próbálom elgondolni, mit tennék én, ha a csatában elhalt hozzátartozói az egyhá' vigaszát kérnék fájdalmukra? Tartsunk-e az elhalt fölött gyászistentiszteletet? A problémát az előbbi mondat foglalja magában: lehet-e ember fölött gyászistentiszteletet tartani ? Sokan vannak neves egyházi férfiaink között olyanok, akiknek elvük az, hogy csak Istennek tartsunk istentiszteletet. Ez teljességgel helyes és mindi-n kétségen fölül áll. Istentisztelet embernek — önellen'mondás. Istentiszteletet — embertiszteletté lealacsonyítani nem szabad. A temetéseken elhangzó laudatio funebris-ok eleget ártottak a temetések komolyságának és a lelkészek tekintélyének is. Érett keresztyének a temetés bejelentésekor sok helyütt külön kérik is a lelkészt, hogy a halottat „ne dicsérje.“ De hát elutasítsuk a hazájáért harctéren elhalt hozzátartozóit sajgó fájdalmukkal? A vigítsz forrásától, amit ők maguk kerestek föl? Az özvegyet, az anyát, kinek talán mindene, mindene fekszik hidegen messze a puha családi fészektől? Elutasítani azzal, hogy Istennek tartunk csak istentiszteletet, nem szabad 1., az egyházért, 2., a gyászoló hozzátartozók miatt, 3., ilyen felelet egyáltalában nem is adható. 1. Az egyházért. Az egyház Jézus Krisztus lelkének letéteményese. Elutasitott-e ő valaha is valakit, ha hozzá kéréssel járult? Nem. ő örült, ha adhatott. Amint megpillantotta a kutnál a samáriai asszonyt, rögtön eltűnt fáradtsága, szomjúsága, csak azt érezte, hogy evvel az asszonnyal kötelessége van. Nem eresztheti el anélkül, hogy az élő vizet meg ne izleltesse vele. Ki tudja fog-e vele találkozni e földi létkörben? Most itt van az alkalom, hogy megszentelje beszédével lényét. Egy lélek áll vele szemben. Istenhez kell vezetnie. Ez a nagy erkölcsi kategorikus imperetivusz kiszorította testéből az éhséget és szomjúságot. Most nem ér rá magával foglalkozni, A földi Jézus az egyház örök példaképe. Az egyháznak is h sonlatosképen kell cselekednie. Örülnie kell az alkalomnak, ha megszen
