Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1914-09-26 / 39. szám

2. oldal.

melyet a budai hegyvidék szolgáltatott már ismételve érkeztek be adományok. Melegen ajánljuk a megfelelő segítség esetében még nagyobb méretekre kiterjeszthető szeretetmunka támogatását, különösen, vidéki evangélikus nőegyleteinknek és kérjük ezeknek és egyáltalában evang. híveinknek segítségét. Aki a nemes hazafias célhoz akár pénzzel, akár természetbeni adományokkal hozzájárulni kíván, küldje be adományát a Luíher-Otthon címére (Üllő i-ut 24). Az adományokat az Ev. Lapban fogjuk nyugtatni.

Végül megemlékezünk arról, hogy Haggen- macher Károly ur< és neje arról értesülve, hogy a kórházban tiz ágy csak szalmazsákkal van felszerelve, nyomban tiz matrácot .készíttettek és küldtek be az igazgatóságnak és nunc venimus ad fortissimum egy lelkes evangélikus hazafi, aki névtelen akar maradni, a legújabban 1000 koronát küldött be a kórház céljaira.

Sztehlo Kornél.

Följegyzések a háború idején.

Aug. 17.

Ha két ember találkozik a mostani időkben, biztosan a háborúval kezdik és végzik beszélgetésüket. Sóhajszerü fohász sokszor hagyja el ajkaikat, hogy a Mindenható áldja meg küzdő katonáinkat, vezesse diadalra fegyvereiket.

A háború mérhetetlen csapást jelent minnyájunk- ra. A megpróbáltatás ideje az. Elpusztul falvak és városok, sebesült és elesett katonák, gyász és nyomorúság mind mind vele jár.

Elviselhetetlen teher volna azonban az élet, ha a bajok és szenvedések közt nem tudnánk vigasztalást találni. Sőt amint betegség és csapás hasznos lehet egyes emberre, úgy a háború, a megpróbáltatás is valósággal az áldás kutíorrása lehet népek nemzetek életében. A csapások és szenvedések ütéseinek kell megjönni, hogy kiváltsa a szivekből az önfeláldozás, az áldozatkészség a szeretet erényeit.

Eleddig azért kellett sokat beszélnünk, hogy az emberek önzők. Mindig magukra gondolnak. Nemcsak megfeledkeztek a közérdekről, hanem azt tartották, hogy a haza azért van, hogy tartsa el gyermekeit. Ott lesz a hazám, ahol a legjobban megy dolgom. Áldozatra nem igen voltak kaphatók; ezt a kötelességet áthárították a házára, az államhatalomra, a közre, vagy már a hogyan nevezték. Mind ezt azért, mert önzők voltak, önmagunkra gondoltak, a maguk érdekét tartották csak szem előtt. A háború megvál1914. szeptember 26.

toztatott mindent. Most a haza minden előtt. Az emberes kiemelkednek az önzés szűk köréből és érzik, hogy az áldozatkészség a szeretet megtisztítja, meg- jobbitja szivüket. Ebben az érzésben akarják meg- füröszteni mindnyájan lelkűket. Falvak, városok mellett haladó katonavonatokhoz százával, ezerével mennek egyszerű paraszíasszonyok és előkelő gazdag úri népek. Virággal üdvözlik az érkezőket s odaadják nekik mindazt, amit adhatnak. Nem kérdik, hogy honnan valók, de úgy bánnak velük, mint a szülő gyermekével, ellátva őket minden jóval. Biztosan ahol az ő fiaik és férjeik járnak, azoknak is kijut ott mindebből... A háború nehéz idejének kellett eljönni, hogy az emberek megérezzék és átéljék, hogy egymásért vannak; s ha vitéz katonáink fegyverrel küzdenek jóvoltukért, a jövendőért, akkor az áldozatkészségben senkinek sem szabad elmaradnia.

S ha azokra gondolunk, akiknek nincs kenyér- keresöjük, a sebesültekre, akiknek ápolásra, vigasztalásra lesz szükségük, akkor többet szeretnénk adni, mint a mennyit képesek vagyunk. Megnyílik szivünk, együtt érzünk a szenvedőkkel és megtisztul a lelkünk. Eddig irtóztunk a szenvedéstől, nem akartunk látni nyomort. Most nem félünk, hanem a szemébe nézünk, felvesszük a küzdelmet s addig nem nyugszunk, mig le nem győztük őt.

A háborúval járó baj, szerencsétlenség ébresszen mentül több nemes érzést lelkűnkben. Igaz és nagy diadal, ha a szeretet és átdozatkészség nyomában kisebb lesz a szenvedés és eloszlik a nyomorúság.

Aug. 24.

Milliók állanak egymással szemben s népek, nemzetek sorsa dől el rövid idő múlva. Gépfegyverek, puskák ropogása, ágyuk bömbölése, sebesültek nyöszörgése, haldoklók hörgése adják a kíséretet hozzá.

Távol a harmezötől, félelmetes csöndességben súlyos teherként nehezednek lelkünkre kínzó gondolatok.

Harci zaj, zúgás, dübörgés mindent elfeledtet a küzdő katona előtt. Golyózápor, robbanó srapnerek nem akadályozzák, hogy előre törjön. Ki gondolna akkor arra, hogy mi történhetik? Csak egy gondolat hevíti, hogy győzni kell, ha a diadal az életébe is kerül.

Messze a „tettek“ mezejétől a megszokott kényelemben gondolatok nyugtalanítanak, melyektől olyan nehéz a szabadulás. Mennyivel boldogabb az, ki a harcmezőn küzdhet, fáradhat s a legveszedelmesebb pontokon kész a legnagyobb áldozatra! Golyók süvítenek körülötte s a halál ezer és ezer alakban leselkedik reá. De a leghősiesebb kötelességet teljesiti, melyből sokakra áldás háramlik. Haldoklók, sebesültek, szenvedők várva-várják a segítséget, a vigasztalást. Ott lenni köztük, nem félni, hanem szemébe nézni az irtóztató nyomorúságnak s azt enyhíteni, lehet-e szén- tebb kötelesség, magasztosabb feladat??

Evangélikus Lap. 39. sz.