Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1914-08-29 / 35. szám
2. oldal. 1914. augusztus 29. Evangélikus Lap. 35. sz. keresztfáii halt meg, nem adott elméletet magáról, mint üdvtörténeti tények sorozatáról, nem a halála utáni gondolatoknak adott helyet, hanem inig élt földi működésére, céljára irányította az Életre szomjunozó világ szemeit. Jézust Isten másnak teremtette, mint amit a jóhiszemű emberek torzítottak belőle. Meggyőződésünk szerint az evangeliomi keresztyén egyház megújhodásának problémája e ponton fikszirozandó. Képesek leszünk-e a dogmatikus gondolkodás által belénk dresszirozott nyűgtől gyökeresen megszabadulni s az emberi szellem kificamítása nélkül a természetes, egyszerű, világos jézusi vallást életté tenni egyházunkban?! Hogy keresztyének lehessünk, ahhoz nem szükséges, hogy természetes, józan, tudományos gondolkodásunk és modern világfelfogásunk ellen becstelen erőszakot kövessünk el. Jézus vallást nyújt, geológiát, fizikát etceterát mi csinálunk. Hogy Józsue megállitotta-e a napot és ehhez hasonló ezer, meg ezer más bibliai tétel vallásilag olyan mellékes és értéktelen dolog, mint 2X2 = 4. Nem tartozik a valláshoz. A jézusi vallásnak esze ágában sincs olyan kérdéseken tépelődni, ami Giordano Brúnót 1600-ban máglyára juttatta. A dogmatika elvakulhat annyira, hogy öl, perzsel és pusztít, megbotránkoztat és kilök az egyházból jó érzésű embereket, de ez annak a jele, hogy semmi köze Jézushoz. Dacára annak, hogy az igaz hit, az „ortho-doxia“ ietéteményesének tartja és mondja jog- és alaptalanul magát. Voltakép pedig az egyház sírásója. Egy pár emberi tételért, mely vallásilag közömbös értékű — jézust hántolja föld alá. Az orthodoxia inkább akar üres templomot, egyházra dühös embereket az orthodox dogmatikával, mint jézusi vallásra óhajtó tele templomot — az ^"thodox dogmatika nélkül. Hadd fordítson hátat az egyháznak az egész világ, ezt azért teszik, mert „bűnösek“, a fő az, hogy az orthodox dogmatika megmaradjon! A szent tan üdvözit! Aki elhiszi, az nagy szívességet tett, jutalma nem maradhat el. „Meg kell fiatalodnunk a vezetésben, hogy aztán megifjodhassunk a hitelvekben s végül a dogmaőrzés helyett áttérhessünk a társadalmi munkálkodásra.“ Azt hiszem ifj. Berzsenyi Jenő „A protestantizmus és a társadalom“ c. cikkében ez feküdt legjobban szivén, amit mondani akart. (Ev. Lap IV. évf. 29. és 31. sz.) Teljesen osztom abbeli nézetét is, hogy meg kell fiatalodnunk a vezetésben. Bár ezt én a hitelvek után második helyre tenném. Ez folyamánya az előbbinek. Az öreg vezetőkben kevés a vér, tűz, aktivitás. Ezt nem róhatjuk fel nekik hibául, mert ez a korral jár. Az öreg ember nem szereti, ha sok történik. Elve az, hogy történjék mentül kevesebb. Az újságot sem igen olvassa az elején, hol gondolatok nyüzsögnek, tervek főnek, hanem a végén a híreket, amik már múlhatatlanul megtörténtek. Azokon is sajnálkozását fejezi ki, hogy kár volt megtörténniök. Az öregséggel vele járó tünet, hogy a jövővel nem szeret foglalkozni. Tán meg se éri ő már! . . . Övé a múlt, de a jövőt azért mégsem engedi át a fiataloknak. Majd ha rnegöregesz- nek és nem tesznek újításokat. Ezekre az öreges elvekre csak egy a megjegyzésem: így nem fog a világ előre menni. A legjobb esetben áll minden, ha ugyan vissza nem fejlődik. Az ifjú óriásokat az öregek rendszerintazzal szokták türelemre inteni, hogy „jó az öreg aháznál.“ Hát persze hogy jó, ezt távolról sem akarjuk kétségbe vonni, de nem a vezetésben. A vezetéshez nemcsak a múlt megélése, a múlt fölhalmozódott tapasztalata és értékesítése kell, hanem gerinc, vér, jövőbe látás, érzék az újabb szellők iránt és sok más ehhez hasonló. „A dogmaőrzés helyett át kell térnünk a társadalmi munkálkodásra.“ Igen, ez a probléma. Ez a feladat. Erről hallgatni nem lehet. Csak két behelyettesítést szeretnék végezni Berzsenyi cikkében: az én protestantizmusom az Úr Jézus Krisztus, társadalmam az emberiség. így közelebb vagyok az Ö nagy perspektíváihoz. A nagy perspektívákban közelebb vagyok Istenhez. A világot az örökkévalóság szempontja alá helyezem. Hétköznapi örömök, bánatok, munkálkodások a sír szélén mind lemállanak rólam. Nagyok csak azok a pillanatok, midőn keblemet az örökkévalóság számára nyitottam meg. Ekkor érzem, hogy Isten munkatársa vagyok. Amit így teszek, az megmarad belőlem a sír után is. Az élet képe a sír mécsvilágánáí egészen elváltozik . . . Jól tudom, hogy Berzsenyi cikke, különösen történelmi materializmusa és Buddha dicsérete sokakban visszatetszésre talált. Pedig a tört. materializmus is szempont, bár nem elsőrendű. A reformáció megértésében pláne nem. Az eszmei magyarázatnak kommentárja csak. És ha Berzsenyiben annyi a megértés Buddha személye iránt, mennyivel több lehet a történelmi Jézus iránt? Nem a köztudat Krisztus képzetére gondolok, amiben sok az alant járó materializmus, hanem pl. Lie. Dr. Rittelmeyer „Jesus“-ára (Ein Bild in vier Vorträgen, (ötödik ezer) Ulm, 1914. Heinrich Kerler. 125. oldal.) Mennyire más vonásokat emel ki a fenti mü Jézus jelleméből, mint a dogmatikus írások. Mennyire másként kezd a szem a vallás homályos labirintusában megfigyelni, ha az igazi Jézust látja maga előtt, amint a földön járt vala . .. A történeti Jézus megértésében rejlik a megújhodás nyitja. Tőle eltanulhatjuk a hitelvek megifjitá- sának módját, ezt tette Ő egész életén át kora dogmákba száradt orthodoxiájával, — eltanulhatjuk a vezetést és az egész emberi társadalomért való munkálkodást. Egyházpolitikát azonban soha. Ha a történeti Jézus lesz Úrrá az egyházban, akkor leszen föltámadás és új élet. Thinker.
