Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1914-01-24 / 4. szám

2. oldal.

Evangélikus Lap. 4. sz.

1914. január 24.

Nem szabad ezenfelül megfeledkeznünk arról, hogy ez nem az egész hadi teher, amit Európának az egyes népek közt levő ellentétek következtében viselnie kell. Az európai államadósságoknak a tekintélyes része szintén részben a múlt háborúnak, részben pedig a kölcsönökből fedezett hadiszükségleteknek a következményei. Az államadósságok ezen részének a törlesztésére és kamataira is kell évenként körülbelül öt milliárd frank.

Végül nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy minő veszteség éri az államokat annak következtében, hogy a katonák nem végezhetnek produktiv mnnkát, hanem polgártársaik kénytelenek őket eltartani.

Ha annak a munkának az értékét, amit ezek a javaerejökben levő katonák végezhetnének, csak évi 1200 frankra becsüljük is, ez is hat milliárdnyi indirekt kiadás évenkint

Ebből levonhatjuk azt a következtetést, hogy ha 1914-ben békét fogunk is élvezni, ez a béke körülbelül húsz millárd frankunkba fog kerülni.

Lehet ezt az állapotot civilsatiónak nevezni ? Krisztus urunkra való tekintetből nem is merjük keresztyén civilisatiónak mondani. Erre a kérdésre csak nem lehet a felelet! Ha azt az állapotot, mikor egy népben mindenki a maga birája és a vérboszú joga elismertetik — vadságnak merjük mondani, mert az ilyen nemzetnek nincs se joga, se igazságszolgáltatása, se rendőrsége, épúgy nevezhetik majd jövő századok ezt a mostani állapotot, melyben a jog mérlege mindig a hatalom javára billen s ahol az európai budget legnagyobb tételei arra szolgálnak, hogy az emberek millióit mások megölésére tanítsák ki, joggal nevezhetik majd barbárságnak.

Ha azoknak a nagy többsége, akik magukat joggal vagy jogtalanul keresztyéneknek nevezik, ezen szomorú állapotok előidézéséhez akár pozitív munkájuk, akár pedig nembánomságuk által hozzájárultak is, mit szóljunk azokról az egyházakról, amelyek kifejezetien Krisztusttartják uruknak és mesterüknek s amelyeknek az a missiójuk, hogy a jog, az igazság, a szeretet és a békesség országának a felállítása érdekében munkálkodjanak? Megtették-e azt, amit meg kellett volna tenniök, hogy a népeket a testvériség kötelékeivel fűzzék össze s hogy állandóan emlékezetükbe idézzék, hogy az igazság magvait csak békében lehet elültetni s hogy a népek igazi nagysága épúgy, mint az egyes emberé, nem abban áll, ha más népekre rabigát adnak s mások feleturalkodnak, hanem abban, hogy ha az emberiségnek minél több szolgálatot tesznek. Mikor az általuk lakott föld kormánya háborút kezdett, számoltak-e az egyházak Isten szellemétől vezéreltetve azzal, hogy melyik fél részén van az igazság ? Megtették-e azt, ami kötelességük s imádkoztak-e a Mindenhatóhoz azért, hogy Ö minden természetes sympathnjuk dacára, — az Ő szemében jogos ügynek adja a győzelmet. Nem e világ szelleme vezérelte-e őket s nem saját népük fegyvereire kérték-e az ő áldását, tekintet nélkül arra, hogy igaz, vagy hamis ügyet képviseltek-e ?

Nem akadt-e olyan is köztük, melynek szellemi vezérei a háborút mint isteni intézményt merték magasztalni . . . s nem azt látták benne, ami valójában: az emberi önzés egyik legborzasztóbb megnyilvánulása ?

Nem kicsinyeljük le az erkölcsi és társadalmi rend tekintetében elért haladást, mely az egyházak által többé-kevésbé hűen hirdetett evangélium hatásának tulajdonítható. Tudjuk, hogy Krisztus szelleme nyilatkozik meg azokban a nemzetközi megállapodásokban, melyek a háború borzalmainak az enyhítését célozzák s a vitás kérdésekben segítségül hívható döntőbíróság és a nemzetközi békekongresszus intézményében. Azonban az, amit az egyházak az utolsó évszázadokban inkább közvetve, mint közvetlenül a béke érdekében tettek, számba sem jöhet amellett, amit tenniök kellett volna, hogy hívek maradjanak isteni mesterök szelleméhez s hogy csak a középkori egyháznak a „treuga dei“ megvalósítására kifejtett ténykedéseinek a nyomába lépjenek. Ha erre gondolunk, meg kell aláznunk magunkat Isten előtt s el kell ismernünk, hogy a „háborúnak üzent hadban", azoknak a fáradozásában, kik a bűn által a népek közé emelt korlátok ledöntésére törekszenek, s a béke gondolatának a terjesztésében fáradoznak, nem vették ki egyházaink az őket megillető részt. Ezen keresztyén kötelességünknek — mondhatni — hivatalos elmulasztása nem tarthat tovább anélkül, hogy meg ne botránkoztassa a világot s anélkül, hogy az Úr Jézus Krisztust meg ne tagad- nók. Ezt a nemzetközi feladatot, mely e tekintetben megoldásra vár, haladék és húzódás nélkül magukévá kell tenniök mindazon egyházaknak, melyek mesterök becsületét és az Istenországa terjedését szivükön hordják. Az állig felfegyverzett Európában tele tüdővel azt kell kiáltaniok: Békesség a földön és az emberekhez jóakarat! Meg kell küzdeniük az előítéletekkel, az önző törekvésekkel, a soviniszta hangokkal, melyek féltékenységet és gyűlöletet szítanak a népek között. Együtt kell azon munkálkodniok, hogy a brutális erőszak önkényét a jog uralma, a háborút pedig a döntőbíróság váltsa fel. A nemzeteket arra kell ösztönözniök, ho y ne tegyék tönkre magukat a fegyverkezés versenyében, hanem a béke áldásos müveinek alkotásában versengjenek egymással.

Micsoda eszközök állnak rendelkezésünkre ezen nemes és szent feladat teljesítésére?. . . Most ezeket nem keressük és nem beszélünk róluk. Ennek a megállapítása — úgy szeretnök — hogyha az európai egyházak hivatalos kiküldötteiből összegyűlő kongresszus missióját képezné. Nekünk, kik egy semleges országban élünk, ahol különböző nyelvű és nemzetiségű pol-