Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1914-08-01 / 31-32. szám
2. oldal. 1914. augusztus 8. Evangélikus Lap. 31.-32. sz. az illetőt ki kell ásni s ettől a rendelkezéstől csak akkor szabad eltekinteni, hogyha az eretnek hulláját nem lehet már biztosan felismerni vagy ha az állam a hulla kiásását megakadályozná. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a jezsuiták a legbuzgóbb terjesztői a kazuisztikus és a probabilizmus elvére támaszkodó erkölcstannak és gyóntatási praxisnak, akkor körülbelül sejthetjük, miért van Németországban jezsuita kérdés, miért nem akarják beereszteni a jezsuitákat, valamint azt is megmondtuk, miért nincs nekünk különös okunk arra, hogy ennek a jubileumnak örülhessünk. De nem örülnek ennek a jubileumnak a katho- likusok sem. Ennek fontos bizonyítéka egy a Frankfurter Zeitungban megjelent (jul. 22-iki Erstes Morgenblatt) katholikus paptól származó vezérikk, melyben az illető többek közt azt mondja, hogy a katholiciz- mus és az ultramontanizmus között levő ellentétek az utóbbi időben nagyon kiélesedtek, hogy sokan torkig vannak Rómával, hogy nem csoda, ha a katholikusok is felvetik már végre azt a kérdést: Mi jogon diktál és uralkodik Róma a katholikusok lelkiismerete felett!? A szolgaságból való megváltás után sóvárognak sokan. Vallásos életüknek nincs Rómára többé szüksége. Róma ideje lejárt. A német katholikusoknak ki kell adniok a jelszót a Rómától való elszakadásra! Ezt a hangulatot a sok derüre-borura kiadott a restauráció és a középkori scholasztikus ideálok jegyében született, végeredményben jó katholikus és jezsuita szellemű pápai rendelkezések érlelték meg. Nagyon sok kell ugyan még ahhoz, hogy ez a hangulat csak egy katholikust is az egyházával való szakításra vegyen rá, azonban mégis azt láthatjuk belőle, hogy az igazság útban van. A világ folyását sem jezsuitákkal, sem azok nélkül nem lehet többé visszacsavarni egy pár évszázaddal. A fejlődést a sok fékező erő csak akadályozza és lassúbb tempójúvá teszi, meg azonban nem akadályozhatja. sz. l. A Protestantismus és a társadalom. Irta: Ifj. Berzsenyi Jenő. Be kell látni azt, hogy ma tisztán vallási refor- mátiót a néppel kezdeni vagy megcsinálni is teljesen lehetetlen. A nép álomba ringathatása dacára is elég belátással bir már ahhoz, hogy felismerje a hitbeli elvek megváltoztatásának alkalmatlan voltát a jólét emelésére, ha ez a változtatás nem alakítja át a hatalmi viszonyokat. Hanem akkor a 16. században még hátrább volt a parasztság s akkor még táplálni birta azt a reményt, hogy a reformáció jogi és gazdasági felszabadulásához fogja őt elvezetni, tehát ez utón meg is lehetett őt nyerni a reformáció pártjának. * A cikk első felét lásd az Evang. Lap 29. számában. Nem érdektelen az a tény sem, hogy a Dózsa féle parasztlázadás közvetlen előzte meg a reformáció elterjedését Magyarországon. Nem lehet véletlen dolog az sem, amit Lophronison protestáns írónak „Geschichte die Reformation“ cimü müvében olvastam, hogy t. i. a reformatio mozgalmát megelőzőleg, az 1502. évben Németországban is nyugtalankodott a nép s az elégületlenség ott is parasztlázadásban tört ki. Ez az elégedetlenség aztán jó viz volt a reformatio mozgalmának malmára. Ahogy ez az elégedetlenség javára szolgált a reformatiónak, ép úgy használták fel ezt az elégedetlenséget azok a német fejedelmek, akik a császári hatalommal szemben oppisitiót képeztek, saját hatalmi vágyaik kielégítésére. Nem vonom kétségbe azt, hogy a népet vallásos érzelem hatotta át, de állítom azt, hogy ezt az érzelmet akkor ép úgy kihasználták idegen célokra, mint ahogyan felhasználják napjainkban a hazafias érzelmeket. A protestáns iskolák vallástanitóinak további téves előadása az, hogy a harminc éves háború tisztán vallásháború volt, holott ez a háború, kivált későbbi magvas kifejlésében, inkább volt politikai háború a német fejedelmek és a császári hatalom között. Feltűnően mutatja ezt az a tény is, hogy a császári hadseregben számos protestáns katona harcolt, sőt volt oly idő, amikor egy Melander nevű protestáns ember volt a császári hadsereg fővezére. Hangoztatják továbbá a protestánsok a protestáns türelmességet, pedig az a kiválóan nagy protestáns türelmesség talán soha sem létezett. Legfölebb arról szólhatunk csak, hogy a protestantizmus sohasem dolgozott az inquisitio kegyetlenségeivel, azonban ott ahol túlsúlyra, ahol hatalomra jutott, — amint ezt Anglia történelméből tudhatjuk, — éreztette is hatalmát s a nem protestánsokat sietett kizárni mindazokból a jogokból, mindazokból az előnyökből — melyeket aztán csak saját hívei számára biztosított. De hasonlót láthatunk ma is még a skandináv államokban, ahol az alkotmány nem protestáns ember elől a ministeri székeket elzárja. Büszkén mondják magukat a protestánsok fel- világosodottaknak. Mondhatták is még félszázaddal ezelőtt, — de ma, amikor nem tudtak annak átlátásához eljutni, hogy a tudomány és az egész szellemi élet haladásával nekik sem lett volna szabad azon a fokon megállani, melyig a nagy reformátorok eljutottak, ma, amikor nem tudtak annak tudatára ébredni, hogy ami világosság volt a mécsesek korában, az már nem világosság a villamosság korszakában, — lehet-e szemfényvesztésnél egyébnek tartani a felvilágosodással való dicsekvést? A tudomány feladata már most a tiszta igazság felismerése és ennek tanítása s ép azért kell lekaparni az évszázadok porát, hogy tisztán és a maga mivoltában láthassuk a képet. Bármennyire bántanánk is
