Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1914-05-30 / 22. szám
2. oldal Evangélikus Lap. 22. sz. 1914. május 30. lehetett valakit. Olyan időt élünk, amikor csak meggyőzéssel lehet boldogulni. S a modern ember elém áll s azt mondja: „Győzz meg, szeretnék hinni és vallásos lenni. De győzz meg — enélkül nem tehetem“. Igaza van. Nem tanácsos, hogy az ember lelkiismerete ellen cselekedjék. Jézus is azt kívánta „ha gonoszul szóltam, tégy bizonyságot a gonoszságról; ha pedig jól, miért versz engemet?“ (János ev. 18, 23.) Csak várja el szigorúan a müveit ember, hogy győzzük meg. Joga van ezt tőlünk elvárni és joga van kétkedni addig, amíg meg nem győzzük. Isten országának semmi szüksége, de haszna sincs az elhivőkből, tisztán és egyedül a mély meggyőződésű hívőkből, a bízókból, kik rendületlen bátorsággal néznek a hétfejü sárkány kilátott torkába is — és nem sopánkodnak az oroszlán vermében sem ! Az elhivés soha senkit nem üdvözített és nem is fog soha senkit üdvözíteni. Az elhivés a vallási értékelméletben nulla, súlytalan pehely, semmi. Az elhivésnek a hithez semmi köze. A hit egészen más. Aki a müveiteknek azt mondja: Ja, ezt hinni kell ... itt nincs mentség“, az soha ki nem nyíló kapun akar az elhivéshez, de nem a hithez vezetni. Ez meddő munka, kár a fáradtságért! Győzz meg, aztán hiszek! Ez a müveit ember kívánsága, jogos követelése. És nekünk nem szabad e kérdés elől kitérnünk, mert ez gyávaság és ateizmus, gyáva ateizmus! Aki bízik az isteni igazság diadalában, az nem is tér ki a szegzeít pisztoly elől, hanem nyugodtan csövébe néz, mert tudja, hogy kására van töltve és hogy ő fog győzni. Akinek azonban hite az eihivés és nem az Istenben és Isten diadalában való rendületlen bizalom (= hit), aki szűköl a modern kor szellemétől, természettudománytól, filozófiától, aki félti a keresztyénsé- get a XX-ik századtól — az ateista. Mert nem bízik Istenben. Az mindegy, ha szája kenetes frázisoktól is csöpög, az mindegy, ha hitvallási iratok első betűjét az utolsóig „elhiszi“, azért mégis ateista! Ha félelem, aggódás nélkül, bátran, rendületlenül, mindig emelt fővel, kifeszült mellel bízik Istenben és az isteni fölényes győzelmében, csak akkor hisz Istenben. így értve a hitet (lehet-e máskép ?) a müveit ember öntudatlanul is sokszor vallásosabb, hívőbb, bár keveset „hisz el“, mint aki mindent „elhisz“. A müveit ember bízik az igazság diadalában. Mi ez más, mint öntudatlan, lefátyolozott Isten-hit?! Mily emelő, nemes munka a tudat alatti életét az öntudat fényébe beállítani, megmagyarázni, hogy Isten nem az, akinek rajzolják és festik, hinni Istenben nem annyi, mint elhinni, amit az egyház tanít, hanem más, egészen más... olyasféle, mint mikor ő rendületlenül bízik az igazság diadalában ... és azonkívül sok más, amit lassanként meg lehet tapasztalni, lassanként át lehet élni, igen Istent, Jézus Istenét és Atyját, a mi Atyánkat szivünkben, a mindenségben . . . mindenhol érezni, látni, hallani, tapasztalni lehet! . . . Hogy műveltjeink közönyösek, az ami súlyos bününk. Ne őket szidjuk, csepüljük, hanem magunkat: bennünk a hiba. Ne szabályrendelettel, eskümintákkal és lelkiismereti presszióval akarjuk tisztviselőinket, tanárainkat a titkos társulatokba való belépéstől elriasztani, ez megboszulja magát! hanem győzzük meg őket arról, hogy egyházunk szellemi otthon, nem pedig múmiás piramis! A müveit ember akar vallásos lenni, akar hivő lenni, akar templomba járni s csak azt várja, hogy segítsünk neki. És mi ezt nem tesszük (tán nem vagyunk rá képesek?!) hanem a müveltekkeli közönyünkkel növeljék az ő közönyüket a vallás és egyház iránt. Valljuk meg őszintén, mi nem sokat törődünk velük, de azért kegyeskedünk tőlük elvárni, hogy ők sokat törődjenek velünk!... Quo iure? Miért törődjenek ők az egyházzal, ha lelkűknek nem ad semmit... nem nyújt semmit és mint a rossz mostoha virgáccsal sújt legföljebb rájuk s azt rikácsolja fülükbe: Ti közönyösek: miért nem törődtök az egyházzal és vallással?! — Mindenki úgy viselkedik velünk szemben, ahogy mi vele. A müveit ember végtelen hálás, ha törődünk vele. A templomba is igen-igen szívesen megy, ha hall ott valamit. A múltkoriban beszéltem egy szabadkőművessel, ki gyermekeit ima nélkül sohasem szokta lefektetni, ki ezt mondotta: „Én a szabadkőműves gyűléseken, hol a szeretetet tesszük, sokszor jobban tudok épülni, mint templomaitokban, hol a legtöbbször dogmatikus frázisokat hallok. Nekem vallásos élet kell, amit Jézus akart, nem tan!“ Keserű szavak, szívleljük meg! Semmivel sem nehezebb a müveit embert megtéríteni, mint a pápuát. Ugyanazt adhatjuk neki is — de máskép. Ha Pál apostol tudott a görögnek görög lenni, az erőtlennek erőtlen, akkor nekünk is kell tudnunk a műveltnek müveit, a modernnek modern lenni, különben Isten országa látja kárát csökönyösségünknek. A müveit embernek csak más koordináta rendszerbe van beállítva gondolkodása, más a befogadó képessége. Vallásossága mellett sokat ad a jó ízlésre, finomságra, a köteles társadalmi konvenciókra. Bünbánata még összetettebb, mint a primitiv emberé. Fönntartja magának a vélemény és kritika nyilvánítása jogát. Nemcsak azt követeli meg, hogy a XX. században fütsék ki a templomokat, de azt is, hogy máskép prédikáljanak neki, mint az ókori aszkéták ... és hogy a prédikációból ne csak a napszámos és földmives, hanem a doctor juris is kapjon valamit. Azt akarja, hogy neki is, az ő viszonyaira essen valami a szentbeszédből. Ha meggyőzik, de csak ha meggyőzik, épp úgy belátja és bánja bűneit, mint ahogy Péter sírt, mikor a kakas háromszor megszólala . . . Ha azt akarjuk, hogy műveltjeink közönye elmúljék, múlassuk el a mienket velük szemben, mert mig ez meg nem történik, jogosan azt mondják: si vis me flere, dolendum est prius tibi ipsi. Közönyösek műveltjeink? Megérdemeljük! Mi okozzuk! Elpártolnak
