Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1914-05-23 / 21. szám
Evangélikus Lap. 20. sz. 1914. május 23. 2. oldal Másik rész azt a meggyőződést erőlteti magára, hogy ő a végtelen hatalomhoz való viszonyát — mert hiszen nincs teremtmény, mely a végetlenséggel valamiféle viszonyban nem állana és igy vallástalan ember épugy nem képzelhető, amint nincs ember, kinek szülője nem volna — hit nélkül is el tudja rendezni kielégítő módon. Az élet mostohaságait eltűri békésen saját szervezete épségben tartásának és a társadalmi életnek törvényeit belátása szerint betölti anélkül, hogy azokat örök, isteni törvényeknek tartaná. Azt hiszi, hogy tudományos műveltség és erős önfegyelmezés teljesen pótolja azt a hitet, miszerint az ember testi és lelki életének törvényei mindenható, mindentudó, végeden bölcs és végtelenül szerető Atya alkotásai, kit kijátszani, ki elől elrejtőzni nem lehetséges. A vallás ezek szerint csak a míveletlen tömegek fékentartására szükséges. Még más rész gondolkodásmódja a vallásosság és önisíenítés között hullámzik határozatlanul nem találva megnyugvást sem a felekezeti tanok korlátái közt, sem az Istent tagadók kevély, rideg csarnokában, vannak olyanok is, kiknek vallásos lelkületét a fennálló egyházszervezetek egyike sem elégítvén ki új meg új vallásos szervezetben keresnek — de aligha találnak — megnyugvást. E széthúzó, összekuszált irányok közt az ember lelki életének vezérfénye elhomályosult, a lélek egyensúlya félre billent, békés nyugalom helyett káros izgalom, bizonytalanság ütött tanyát a szivekben. A hithü- ség, a felekezethez való családias ragaszkodás meglazult, az áldozatkészség erősen megcsappant. A társadalom jólétét vészterhes mozgalmak tartják folytonos remegésben. Itt fekszik oka annak a szomorító jelenségnek, hogy az ember anyagi érdekekért könnyű szívvel oda dobja nem mondom vallását, de felekezeti hűségét. Innen van, hogy nem tartja nagy áldozatnak még meg nem született gyermekeit idegen felekezet számára előre lekötelezni. Csak ez az iránytalan, sötétben bo- torkálás szülheti azt a merőben elhibázott törekvést, mely a vallást az iskolából ki akarja küszöbölni. (Épen oly rengeteg tévedés, mintha valaki azt akarná, hogy az iskolának ne legyen kötelessége a gyermek egészségéről gondoskodni s egészségtant tanítani, mosdás, fésülködés a szülő feladata.) Innen van az a szörnyű balvélekedés, mely vallásos érzület nélkül akar jó erkölcsű, testben, lélekben egészséges s a társadalomra nézve hasznos polgárokat nevelni. Ha a felekezetek lépnének fel oly követeléssel, hogy az iskola ne nyúljon a gyermekek vallásos érzületéhez, minden iskola- feníartónak egész eréllyel kellene talpra állani azért a jogért, hogy az ifjúságot vallásos szellemben nevelhesse, mert e nélkül iskolai fegyelem, szorgalom kötelességtudás, egymás iránti szeretet, a tanító iránti tisztelet nem fejlődik és erkölcsi lény egyáltalán nem képzelhető. E tébolyító sötétségben nincs ki felgyújtaná az igaz útra vezérlő világosság fáklyáját, nincs ki a lélek betegségeit gyógyítaná, a szenvedőket vigasztalni tudná, ki e kavargó hullámokról a társadalom hajóját nyugalmasabb vizekre kormányozná. A protestáns vallásos testületek hivatása volna, hogy krisztusi lélekkel istenfiuságnak és emberszeretetnek lelkületével az ő alapeszméjükhöz híven teremteni oly meleg otthont, melyben szegény és gazdag, tudatlan és világtudós, hatalmas és ügyefogyott egyaránt megtalálja lelke nyugodalmát, melyhez ennélfogva ren- díthetlen hűséggel ragaszkodjék, melyért nemcsak vagyonát, de — miként az első keresztyének és protestáns őseink — életét is kész legyen feláldozni. Valljuk be őszintén,* hogy csak nem is gondolkodunk afelett, mikép lehetne ezt az otthont felépíteni s berendezni. Ez lehet az oka, hogy a csüggetegség annyira erőt vesz rajtunk. A protestáns vallásos testületek a ő történelmi fejlődésüknek válságos pontjára jutottak, ahol el kell határozni magukat föltétlenül: álljunk megmozdíthat- lanul ? vagy haladjunk? Azt tartjuk-e hivatásunknak, hogy az ez előtt négyszáz évvel, halandó emberek által megállapított tanok rendszerének hűséges, változ- tuthatlan emlékkövei maradjunk időtlen-időkig; vagy pedig miként eddig vezérlő szelleme voltunk az emberiség mivelődésének, isten parancsolta tökéletesedésének, vagy ezután is felölelve a haladás vívmányait, számot vetve a nép felvilágosodottságával nevelő édes anyja akarunk lenni a közerkölcsiségnek, biztos kormányzója a haladásnak, üdvöt nyújtó templom az ember lelki élete számára s a társadalmi nyugalom fentartója. De ha ez utóbbi szerepre határozza el magát a protestantizmus, úgy hivatásával merőben ellenkezik átkot mondani azokra, akik — bár szivük legtitkosabb rejtekéig vallásosak és minden gondolatjukban, cselekedetükben hitteljes élet nyilatkozik — ama tanokat feltétlenül és egész terjedelmükben el nem fogadják. Akkor távol áll tőle azt követelni, hogy akár világi akár egyházi tisztviselőire nézve ezen tanok követése elengedhetlen föltétel legyen. Ellenben meg kell követelni, hogy sem a tisztviselők, sem az egyháztagok a Krisztus urunk tanításainak szellemével ellenkező tant se ne hirdessenek, se ne kövessenek. Aki pedig az ő polgári életében keresztyénellenes életmódot folytat, Istent nem tisztel, fele- barátjaival, tiszttársaival gyűlölködik, családja iránti kötelességeinek meg nem felel, szóval a jézusi lelkű- lettel ellenkező gondolkodásmódot tanúsít, az oly embert — bár az egyház vallásos jótéteményeit nem kell tőle megtagadni — semmiféle tisztviselői hatáskörrel ne ruházzuk fel, de még egyházpolgári jogokat se engedjünk néki gyakorolni. Sass János.
