Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1914-05-16 / 20. szám

Evangélikus Lap. 20. sz.

1914. május 16.

2. oldal

nemzetiségi egyházak az iskolán kívül, ellenőrzés nélkül, „saját autonóm hatáskörükben“ végzik majd a dolgukat, a „felvilágosodott katho- likus szülők“ pedig mint ma, épúgy később sem fogják főbenjáró bűnnek tartani, ha a hitoktató tovább is azt tanítja, hogy a „kálomista eretnek és elkárhozik, a zsidó pedig istentelen, tehát szintén nincs mennyben jussa.“ Ha ezzel törődnének és ez nagyon fájna nekik, akkor most is megtalálhatnák annak a módját, hogy gyermekeiket ezen káros befolyás alól elvonják! Hányán teszik meg? . . . Tessék belemélyedni a külföldi statisztikai adatokba, vagy elolvasni Homola István hazai statisztikai összeállításait! Ezekből megdöbbentően mered ránk korunk növekvő felvilágosodásának a képe, mely a protestantizmus életerejét napról-napra aláássa s a katholicizmus malmára hajtja a vizet.

Ezért nem kérünk mi egyelőre ebből a mozgalomból. Minden önbizalmunk és liberalizmusunk dacára képtelenek vagyunk osztani azt a megható optimizmust, hogy állami támogatás, kongruával való istápolás nélkül, az iskolából kizárva a liberális protestantizmus virágzásnak fog indulni, a katholicizmus pedig tönkre megy. A józan okosság, az önfenntartás ösztöne azt parancsolja nekünk, hogy előbb a katho- licizmussal való teljes és tökéletes egyenjogúságra, az 1848. évi XX. t.-c. végrehajtására törekedjünk, akkor azután, ha mi is megkaptuk a magunk részét és egyenlő fegyverekkel, valamint egyenlő anyagi eszközökkel megyünk bele a küzdelembe, akkor beszélhetünk arról, hogy most már állami támogatás nélkül éldegéljünk s versenyezzünk a magunk emberségéből.

Amíg ezt a célt el nem érjük, addig az iskolai vallástanítás eltörlésének a követelését botorság volna támogatnunk. Inkább arra kell törekednünk, hogy ez az oktatás minél intenzívebb, minél jobb, a kor és gyermeklélek igényeinek megfelelőbb legyen. A reformoknak barátai vagyunk, a „tabula rasa“-nak nem.

Sz. L.

Vallás és iskola.

Nem szabad túlbecsülni, de ép oly veszélyes jelentéktelennek tartani azt a mozgalmat, mely a budapesti tanítótestület határozata alapján az iskolákból a

vallás tanítását kiküszöbölni szándékozik s tetleges bántalmazások botrányába fulladt budapesti „kongre- gációs szülői értekezlet“, mely egy parányi szikrapattanása volt e kérdés körül felhalmozódott feszült atmosférának, ébresszen már fel minket is s ezzel a kérdéssel számoljunk le egyszer s mindenkorra komoly érvelések alapján, mert külömben a nemtörődömség hamuja alatt lappangó vallás-gyűlölet szikrája könnyen lángralobbanthatja felekezeti vallásoktatásunk födelét.

Mint értesültem a vallás- és közoktatásügyi miniszter élénk érdeklődéssel állja „őr“-i szerepét e kérdésben s már az összes tanfelügyelőkhöz lement az a tilalom, mely a tanítótestületeket eltiltja annak a két kérdésnek tárgyalásától, mely a felekezeti iskolák államosítására s főleg mely a vallástanitásnak az erkölcstanból való elválasztására s kizárólag ez utóbbinak az iskolákban való tanítására vonatkozik.

Mindenesetre igen helyes volt e felsőbb intézkedés legalább addig, a mig az egyház felocsúdik mélységes álmából s megteszi az ellenintézkedéseket. Mert jelentős ám az a feladat, mely most az egyházakra háramlik. Most ez alkalommal nem tesszük fel azt a kérdést, hogy milyen jogcímen vállalkoztak a tanítók, mint a tanügy végrehajtó közegei arra, hogy a valláserkölcsi nevelést az iskolából száműzzék, mi inkább azt a kérdést kívánjuk vizsgálni honnan ered a baj, hogy annak ellenszenvét megtalálhassuk ? Két okból származhatik a tantestületek ellenszenve a hitoktatás ellen. Vagy a hitoktatásból magából, mely mint ilyen nem szolgálja a tanügynek, a kultúrának szellemét: a szeretetet és felvilágosodást s a mely oktatás mint ilyen azután gátolja az ő törekvéseiket, vagy pedig abból a socialis-materialistikus világnézetből, a mely szerint a vallásnak nincs semmi pozitív alapja s mely mint ilyen csak időfecsérlő haszontalanság. Ha ellenszenvük az első állításból fakadna, sok tekintetben az egyháznak is igazat kellene adni a tanítóság törekvése felett, különösen az evangélikus egyháznak, mely előtt nem ismeretlen a róm. kath. egyháznak a történeti múlt s a jelen gyakorlati szomorú tapasztalatokkal megpecsételt hitoktatása, mely az iskola falain belül is kérlelhetetlen harcot hirdet a nem róm. kath. felekezetek ellen, a mely egyház a lélekhalászat örve alatt már az iskolát is felhasználja a gyűlölködés szinteréül, s a dogmatikai ellentétekből eredő ellentétes felfogásokat a más vallásuak megvetésével kapcsolatosan az elemi iskolások mindennapi lelkitáplálékául kínálja fel. Sajnos azonban, arról kell meggyőződnünk, hogy a tanítóság harca nem ebből a szempontból fakad, mert ebben az esetben feltétlenül különbséget kellene hogy tegyen a protestáns vallásoktatás s a róm. kath. hitoktatás között s harcát csak ez utóbbi egyház ellen kellene érvényesíteni. Ám erről a különbség tételről egyáltalán nincs tudomásunk s bár sejtjük, hogy harcuk elsősorban ezen egyház ellen szól, a mennyiben