Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1914-05-09 / 19. szám
1914. május 9. Evangélikus Lap. 19. sz. 3. oldal. A pozsonyi diakonissza intézet. Egyházi életünk Szaharájában hosszú idők után ismét oázishoz értünk, a belmissziónak egy hatalmas alkotása hirdeti a szeretet evangéliumának őrök értékét. A kereszt, mely a diakonissza intézet ormáról letekint az ősi koronázó városra, diadallal hirdeti az életet, mely egyházunk ereiben duzzad, megcáfolva mindazt, ami a protestantizmus hosszú halódásáról beszél. A pozsonyi szeretethajlék megrázó elevenséggel figyelmeztet bennünket egy oly kötelességre, amelyre egyházunk kiváló vezetőegyénei már évtizedek óta megadták az impulzust, melynek szükségét magyar protestáns egyházaink már évszázadok óta érzik, amely elé azonban ami örökös ellenségünk a szegénység mindig hihetetlen akadályokat gördített. Ez a kötelesség a belmisszió ápolása, amely leghathatósabb eszköz arra, hogy a világot egyházunk örök érték«.ről meggyőzzük. Székács Józseftől, az Evang. Gyámin ézet megteremtőjétől 1914. Jubilate vasárnapjáig mennyi mindent tehettünk volna s mily keveset tettünk. A maradandó alkotásokat, amelyek ebbe a majdnem két emberöltőbe esnek, megszámlálhatjuk ujjainkon. A pozsonyi evangélikus egyház ismét figyelmeztethet kötelességeinkre; a pozsonyi gyülekezet ünnepét ez avatja egész egyetemes egyházunk ünnepévé. Uj szeretethaj- lékunk megkapóan tesz tanúbizonyságot arról, hogy mekkora áldozatkészség lakozik híveinkben, egyházközségeinkben egyaránt, ha valami alkotás létrehozásáról van szó, csak legyen aki a köznapi közönyből felrázza. A magyar diakonisszáknak immár van Bethániá- juk, betegeinknek Bethesdájuk, az árváknak kedves otthonuk, az elhagyottaknak biztos menhelyük. Maga az épület Schmidt Gyula építésznek, a budapesti polytechnikum jeles tanárának genialis terve szerint készült. Az épület külsőjén és belsőjén a modern építészeti technikr minden vívmánya érvényesül. A berendezés pedig egyt ^en a legmodernebb ilynemű intézetek sorába emeli. A diakonissza intézet fönöknöjének jóvoltából egy kedves nővér kalauzolása mellett megtekinthettük az épületet. A főbejáraton át a centrumba, a diakonissza anyaházba jutottunk. A tágas folyosón első benyomásunk a végtelen egyszerűség volt, amely az egész épületen végigvonul. Semmi fölösleges, semmi hiábavaló. A főbejárattól balra a tényleges nővérek Ízléses étkezőjén át a varrószobába jutunk, ahol kis gépeik mellett szorgalmaskodnak az erre rendelt nővérek s dolgoznak éjt napot eggyé téve, hogy betegeket, árvákat, nővéreket a szükséges fehérneműkkel láthassák el. Tovább a próbanővérek lakosztályát (nappali és hálószobáját) tekinthettük meg. Csupa fiatal, életerős hajtása az életnek, akik egyidőre, vagy örökre mondanak le a világ élvezeteiről, hogy a szeretet szolgálatába álljanak s nyomorgó embertársaik sebeit kötözhessék, könnyeiket letörölhessék. Nehéz munkájukban egyetlen zokszó nem hagyja el ajkukat, sőt mintha a boldogság valamenyiök arcáról leolvasható volna. A főbejárattól jobbra van a fogadóterem, a főnöknő lakosztálya és a nővérek olvasó- és könyvtárterme. Az első emelet az agghajlék. Minden modern kényelemmel berendezett egyes' szobák fogadják itt azokat az agg férfiakat és nőket, akiknek már nincsenek hozzátartozóik, vagy akik a világ zajától távol, csöndes visszvonultságban akarják napjaikat leélni. „Ugyebár kedves nővér, — szolítám meg kisérőn- ket, ide helyezik az elcsüggedt, munkára már képtelen diakonisszákat is?“ Oh kérem — válaszolt szelíd mosollyal — eire még egyelőre nem gondolunk, hál’Istennek még mindannyian munkaképesek vagyunk, legidősebb nővérünk 54 éves. „Ha szabad érdeklődnöm, mennyi az alkalmazott diakonisszáknak átlagos száma?“. „Az a jelentkezés szerint időnként különböző. Jelenleg a rendes nővérek 25—30 körül váltakoznak. Az anyaegyházban most kevesebben vannak, amennyiben többen a vidékre utaznak, mert sok helyen erős vörhenyjárvány lépett fel.“ Beszélgetés közben a 11. emeletre jutottunk. Egymás mellett végig az egész folyosón csupa ajtó. Ez a rendes nővérek lakosztálya. Mindenkinek külön kis csinos szobája van. Egyszerű, de ízléses berendezés. A szobákban kivétel nélkül asbest-betonpadló van. Az egész házban példás rend uralkodik anélkül, hogy kolostori fegyelemről lehetne szó. A főnöknő egyformán kedves minden alkalmazottjával, minden vendégével szemben, sehol mogorva arc. Mindenhol nyájas, szeretetteljes köszöntés fogadja a látogatót. Csukott folyosón keresztül értünk az épület bal- szárnyába a kórház második emeletére. A szobák lakói még a régi épületben feküsznek, de az új lakás készen várja őket. Kerestem a nagy kórtermeket, amikhez már annyira hozzászoktunk. Egy négyes betegszobába értünk. „Ez bizonyára a legkisebb terem. Talán a súlyos betegeknek van szánva!“ — „Nem kérem — világosított fel a nővér — ezek a legnagyobb szobák. Súlyos betegeinket kettes, vagy egyes szobákban helyezzük el.“ És valóban a második és első emeleten csupa ilyen szobán vezetett keresztül. Kénytelen voltam ez épületnek ismét kiválóan praktikus voltáról meggyőződni. Az első emeleten a fehéren, vakítóan ragyogó operátióterembe, innen az alkalmazandó főorvos lakosztályába vezettek. A földszinten fürdő és munkaszobák vannak a betegápolók számára. Az egyik szobában hatalmas, a legmodernebb sterilizátor van felállítva, amely a betegek, ápolók és orvosok ruhaneműinek s a kötszereknek dezinficiálására szolgál.
