Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1914-05-02 / 18. szám
1914. május 2. Evangélikus Lap. 18. sz. prófétára is, akik összeprédikálják s feltámasz- szák a szétszórt csontokat s lángra szítsák a buzgóságnak az evang. lelkeben immár nagyon pislákoló tüzeit . . . A §. ellen joggal hivatkozni lehet az egyetemes papság elvére is. Nemcsak azt mondja ez, hogy minden ember pap, hanem ennek a fordítottját: azt is, hogy minden pap ember. Épen ez a reformáció egyik igazán nagy vívmánya, hogy emberré tette a papot. Ez körülbelül annyit is jelent, hogy a pap épp úgy hite által igazul meg, mint bárki más s a paptól sem követelheti meg az egyház sem a sacrificium intellectust, eszének, meggyőződésének feláldozását, sem pedig azt, hogy többet higy- jen, mint akármely derék, az igazságot kereső, vallásos evang. ember. Ez a két, bővebb bizonyításra nem szoruló elv az elé az alternativa elé állít bennünket, hogy az egyház hitvallásaihoz való hűséget vagy minden egyházi tisztviselőtől, sőt hivőtői is megköveteljük, vagy pedig hogyha ezeket dispenzáljuk alóla, akkor a lelkészek, tanárok és tanítóktól sem vesszük túlságosan szigorúan,*ha étnek valamennyi evangélikus szabadságával. Meggyőződésem szerint ez a második lehetőség sem válna egyházunk kárára A tanbeli szabadosságtól nálunk nem kell félni. Ahhoz más viszonyok, más légkör s mindenekfölött más hivek kellenek, akik többet követelnek a papjaiktól. Nálunk az effajta visszaéléseket a legegyszerűbb pedagógia belátás teszi lehetetlenné. A sokak szemében ijesztő példák, a Jathók és Traubok nem a mieinkhez hasonló viszonyok közt teremnek. Jathót Köln kényszerítette ki az orthodox világnézetből, Traubot a Jatho-per vetette ki pályájából. Aki nálunk sikeresen akar működni, annak elsősorban okosan alkalmazkodnia kell a gyermekek, az egyház felfogásához. Aki nálunk lelkészi, vagy tanítói pályára lép, az törvény- szerű kötelezés nélkül is meg fogja becsülni egyházát, egyházának szent tradícióit. Ennek garanciája a biblia a keresztyénség sajátos szelleme, egyházunk múltja s az evangéliumi egyház azon szeretete, melyben valamennyien felnövünk és felneveltetünk. A súlyosabb excessu- sokat más §§-ok alapján is bármikor meg lehet torolni. Azonban ne menjünk eddig. Vessen a zsinati törvény gátat a szabadosságnak. Tegye azonban ezt igazi evangéliumi szellemben. Követelje meg minden tisztviselőjétől, hogy egyházunk múltjának dicső emlékeit, hitvallásainkat megbecsüljék. Ne legyen közöttünk zsidó és görög, hanem legyünk mindnyájan egyek a Krisztusban! Ennek a korlátozásnak pedig ne a haladás, a felvilágosultig, a kutatás szabadságának a megakasz^ása és a lelkiismeretbeli rzabadság alapjára fektetett egyéni meggyőződés elfojtása, hanem a pápás gondolkozásba való visszaesés, vagy egyéb evangéliumellenes, a tisztult evangélikus istenhittel ellentétes irányzat megakadályozása legyen a célja. §-ba foglalva, az, ami a szabadosság ellen megfelelő véde'met nyújtana, körülbelül igy hangzanék: „Egyházi vétséget követ el az egyházi tisztviselő, aki egyházunk hitvallásait, hitelveit és szabadságait meg nem becsüli, ellenük tudatosan vét s ezzel botrányt, vagy egyházunknak kárt okoz.“ Akár az E. A. 324. §-a marad meg az új „egyházi perrendtartásban,“ akár ez a szöveg kerül bele, mindenkép jobb lesz, mint a kettős könyvvitel behozatala, mely a templomból ugyan kizárja az őszintébb és igazabb szót, kivül azonban nincs ellene kifogása, másrészt a lelkészt, tanárt, tanítói bünteti azért, amit más híveinek megenged. Egyházunk jellegének, egész lényének az felel meg, hogyha a komoly, alapos s a maga helyén, megfelelő formában kimondott vallásos meggyőződést mindenkiben, még papjainál és tanítóinál is megbecsüli s csak a tudatos és szántszándékos, ellenséges indulatból fakadó szabadosságot szorítja megfelelő korlátok közé. St. l. Az utolsó órában . . . „Hideg szél fúj Késmárk felöl“ énekli nagy bu- songással a kuruc nóta. Hideg szél fujdog l evang. berkeinkben is, amely a’helyett, hogy tüzet, lelkesedést élesztene, mintha meg az itt ott lappangó parazsat is ki akarná oltani. • Általános elkedvetlenedés, lehangoltság, pangás, élettelcnség tüneteivel találkozunk mindenfelé. Élet, pezsgés, lelkesedés nincs sehol, mintha egy láthatatlan ólomkéznek súlya nehezednék a kedélyekre, amely li- dérc nyomásával még a lélekzetet is bele fojtaná a levegő után kapkodó tüdőbe. Nincs evang. közszellem. Alig mozdul itt-ott egy szégyenkező levélke s ez is ha megmozdul, csak azért teszi, hogy egyik oldaláról a másikra forduljon, azután megint elpihen minden-Mindenváró Ádám módjára ölhetett kézzel nézzük az idő rohamos árját, nem gondolva, nem fog-e minket a földszinéről elseperni. Sopánkodunk közállapotaink felett s ha Isten jóvoltából egy században egy jó alkalom kínálkozik amelyet megragadva egyházunk nyomasztó állapotján lendíthetnénk — azt is elhagyjuk repülni. 3. oldal.
