Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1914-05-02 / 18. szám
2. oldal 1914. május 2 Evangélikus Lap. 18. sz. A legújabb átdolgozásban ez a §. egész új köntösben jelent meg, mint az az indokolással egvütt lapunk 17. számában olvasható volt. Ezt az átdolgozást S:feh/n Kornél egyetemes ügyész, lapunk főszerkesztője végezte, mint az egyik zsinati bizottság előadója. Az ő elaborátumában ez a pont az „egyházi perrendtartás“ 2. §-át képezi s így hangzik: „Egyházi fegyelmi \ét- séget követ el azon evangélikus lelkész, vallástanár vagy hitoktató, evangélikus iskolában alkalmazott tanár, vagy tanít ', aki hivatalának gyakorlása közben az evang. egyház által elfogadott vallástannal ellenkező tant hirdet, vasty tanít. “ Azt kiszem, nem vétek az előadó úrnak tartozó köteles és őszinte tiszíeletem ellen, hogyha munkálatának ezt a részét bírálat tárgyává teszem s előre kijelentem, hogy sem e §. szövegét, sem pedig a hozzá fűzött indokolást nem tartom sikerültnek és helytállónak. Az, hogy a javaslat a „hitvallást ‘ az „evang. egyház által elfogadott vallástan“ kifejezéssel helyettesíti, nem lényeges dolog. Arra sem akarok bővebben kiterjeszkedni, hogy a §. logikája maga kívánja meg azt a módosítást, hogy hatásköre a theologiai tanárokra is kiterjesztessék A theol. tanárok a jövendőbeli lelkészek nevelői. Hova vezetne az az állapot, hogyha a. theol. tanszabadság s az egyház hitelveinek szabadabb légkörében a tanárok egyenesen ezen „egyházi vétség alanyaivá“ nevelnék a jövendő papi nemzedékeket?! . . . A §. azonban még ebben a saját logikájából folyó helyesbített formájában sem állja meg a helyét. Nem tartom egyházunk jól felfogott érdekében állónak azt, hogy e szakasz hatályát a zsinat az egyháztanácsosokra és képviselőtestületi tagokra is kiterjessze. Nem tartom azonban azt sem helyes intézkedésnek, hogyha ez a szakasz ezen vétség elkövetését pusztán az igehirdetéssel és tanítással foglalkozóknak rójja fel bűnül. Erről a korlátozásról is ál! az, amit fentebb mondottunk. A tanítóktól és tanároktól sem lehet megkövetelni a hitvallásoknak olyan ismeretét, ami garanciát nyújthatna arra, hogy azokhoz tudatosan és lelkiismeretesen ragaszkodjanak. Maradnának a lelkészek. Egyedül ők. Ez a korlátozás abszurd helyzeteket teremtene. A vétséget elkövetőknek az ellenőrzése és megbüntetése olyanok lelkiismeretbeli kötelessége volna, akiket az ellenőrzésreíhivatali eskü- jök kötelezne, akik azonban a hitvallásokhoz való hűségalól egyszerűen — dispenzálva volnának. A felügyelők valamennyien esküt tesznek arra, hogy „egyházunknak és vallásunknak hittana fölött híven őrködni“ fognak, emellett azonban ők maguk szóval és írásban, magánkörben, avagy nyilvánosan e hitvallással vagy vallástannal ellentétben álló nézeteknek adhatnának kifejezést. Ilyen kisebb lehetetlenség több is van ugyan egyházunkban, azonban ezek számát fölöslegesen szaporítani nem látom indokoltnak. A „vétség alanyainak“ lelkészre, tanárra, tanítóra való szorítása, továbbá a vétségnek pusztán hivatalos ténykedés közben való elkövetése esetén fennforgó büntethetősége a hit dolgában való kettős könyvvitelt honosítaná meg egyházunkban Mást beszélhetne a világi ember, mint a lelkész. Az egyik szabadon kutathatna, beszélhetne anélkül, hogy egyházi vétséget követne el, a másiktól teljes hitet követelne jövendőbeli Egyházi Alkotmányunk. Emellett azonban ezzel a teljes hittel a szószéken és az iskolában is megelégednék s csak ott követelné; a lapok hasábjain, .hivatalon kívül“ lehetne a pap is liberális, szivét a nyelvén hordozó ember . . . Bármily humánusnak és liberálisnak lássék is ez a felfogás első pillanatra, tényleg nem liberális s máskép is tarthatatlan. Az evangélikus /vallásosság lényegével ál! ellentétben. Az igehirdetés, tanítás nem lehet a mi egyházunkban opus operatum, mely érvényes és hatályos eo ipso, mert elvégeztetett. "Szívbéli meghatottság, meggyőződés nélkül prédikálni, vallásos áhítatot gerjeszteni nem lehet. Ha lehet: olyan is az! . . . Mást beszélni és mást hinni meg az erkölcsi lehetetlenségek körébe tartozik. Ilyenre, ha már egyszer megvan az a lehetőség, hogy az egyházi hitvallásokban kodifikált és az egyéni hit nem teljesen fedik egymást, az az egyház, mely igazi papokat, karakteres munkásokat állít a szolgálatába, nem kötelezheti „alkalmazottait.“ Ez a kötelezés és ez a koncesszió együtt csalhatatlan bizonyossággal arra volna jó, hogy a papok igazmondásában, a prédikáció és a taní'ás komolyságában való hitet fundamentumaiban megingassa. A közvéleményben úgyis kisért már, ez még jobban meggyökereztetné azt a hitet, hogy a pap a templomban nem azt prédikálja, amit ő maga is hisz. Ezenkívül ha ennek a §-nak kényszerítő ereje volna, lassanként kiirtaná egyházunkból az erős egyéniségeket, férfias karaktereket s az egyházat megalkuvó, opportunus, igazi meggyőződés nélkül való „alkalmazottak“ melegágyává tenné. Éppen most, mikor az egyháznak a legnagyobb szüksége volna igazi papokra, sőt talán egy pár
