Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1914-01-10 / 2. szám

1914. január 10.

Evangélikus Lap. 2. sz.

5. oldal.

A keresztelés.

Egyetemes egyházunk részére új agenda készül, mind a három nyelven, mely istentiszteleteinken és a funkcióknál használatos. Az agendán csendesen és zajtalanul munkálkodnak. Nem sokat hallunk felöle, mindössze az idei egyetemes gyűlés jegyzőkönyvében olvasunk róla annyit, hogy „az új egyetemes Agenda mindhárom nyelvű része anyagának gyűjtése folyamatban van.“ (113. pont.)

Az agenda kérdése fontos kérdés. Hisszük és reméljük, hogy a szorgalmas anyaggyűjtés eredménynyel fog járni s nemsokára látni fogjuk, sőt alkalmunk lesz megtárgyalni, megbeszélni és meg is rostálni az új agendába gyűjtött anyagot.

Akkor már persze nagyarányú változtatásokat az agendán nem igen lehet majd tenni, A szerkesztők és az agenda anyagának az összehordói legjobb igyeke- zetök és tudásuk szerint munkálkodván, joggal el fogják várni s ragaszkodni fognak ahhoz, hogy munkájok a maga egészében is méltánylásban és megbecsülésben részesüljön.

Amig azonban az agenda anyagának összegyűjtése folyamatban van, addig könnyebben figyelembe vehetők egyes kívánságok, mert nem teszik a kész munkát hasznavehetetlenné s az anyaggyűjtés is szerintük igazodhatik.

Egy indokoltnak érzett, teljesíthető s az istentiszteleti életet élénkítő kívánságnak, mely a keresztelésre vonatkozik, legyen szabad kifejezést adnom. Lehet, hogy ez a szempont már az anyaggyűjtésnél érvényesült, azonban mivel az egész munka terve, szempontjai teljesen ismeretlenek, talán nem fog ártani a hangsúlyozása. Inkább tegyünk felesleges dolgot merő buzgalomból, mint hogy esetleg elmulasszunk olyat, amit idején kellett volna megtenni.

Arról, hogy egy gyermek születése milyen fontos esemény az apa, anya, a család számára s milyen érzelmeket vált ki, hogy a gyermek mekkora érték és minő feladatokat, kötelességeket ró a szülőre, arról nem akarok most beszélni. A keresztelési szertartás lényeges és lényegtelen alkatrészeit, azok egymásutánját, az egész szertartás jelentőségét sem akarom tárgyalni.

Csupán arra akarok rámutatni, hogy valamikor, — nem is olyan nagyon régen — a keresztelés iránt nagyobb volt az érdeklődés. Nemcsak a gyermek, a pap, a bába és a keresztanyák vettek rajta részt, hanem ott voltak a keresztszülők is, sőt talán az apa sem maradt el róla. Ez a szokás azonban lassan megszűnt. Egy ideig a lelkészek még védekeztek a keresztatyák elmaradása ellen s minden kereszteléshez hivatalból odarendelték a harangozót és a keresztatyák helyett őt Írták be „tanúnak“ az anyakönyvbe is. Ma már azonban nagyon sok helyen még a harangozó sem képviseli a férfinemet. A keresztelés — különösen

falvakon — az asszonyok dolga. Az egész fontos, szép szertartás elvesztette az ünnepiességét. Az asz- szonyok valamelyik hétköznap reggelén összeszede- lödzködnek, elmennek a kis újszülöttel a templomba, ott a lelkész a megszokás egyhangúságával elmondja a formulát s — ennyi az egész. Hogy a gyermeket a keresztyén egyház tagjává avatják, arról az egyház nem tud semmit, nem is törődik vele. Még ha istentisztelet után van is a keresztelő, ha a templomban levők látják is a keresztanyát a kisdeddel karján, nem jut senkinek eszébe, hogy ott maradjon a templomban, hogy csak végig is nézze a keresztelőt. Csak azok vannak ott, akiknek feltétlenül ott kell lenniük. De még ezek se. Mert az atya és a keresztatyák igen sokszor nem jelennek meg, mintha nekik a gyermekhez nem volna semmi közük, mintha őket a gyermek vallásos nevelése körül nem terhelné semmi kötelesség! . .

Nem kell bizonyítgatnom, hogy ez nem jól van igy. Hiszen gyöngéd, családjukkal öszzeforrott, gyermeküket Isten adományának tekintő emberek számára már az is rejtély, hogy maradhat el egy apa a gyermeke kereszteléséről. Az is világos, hogy a kereszt- atyáknak a keresztelésen a helyük. Az egyházi, testvéries együttérzés szempontjából meg feltétlenül kívánatos, hogy a keresztelés, ahol és amikor csak lehetséges, a gyülekezet előtt történjék. Mindenütt, különösen nagy városokban, nagy egyházakban, ahol a hívek idegenek egymásra nézve, nem lehet ennek a kívánságnak eleget tenni. Sok hívet egyenesen a templomba- járástól lehetne elszoktatni, hogyha kilátásba helyezzük nekik, hogy 200—300 keresztelést kell egy éven át végignézniük és végighallgatniok. Kisebb egyházakban azonban, aminő a mi egyházunk túlnyomó többsége, ezen a bajon könnyű volna segíteni.

A segités módja a következő: A kereszteléseket, ahol csak lehet, vasárnap délutánra kell tenni. Fel kell kérni, rá kell beszélni az apát és a keresztatyákat, hogy a keresztelésen és a gyermek anyakönyvbe való beírásánál ők Is ott legyenek. A keresztelést pedig nem az istentisztelet után, hanem a délutáni elmélkedés vagy imádság helyébe kell tenni s a szokásos délesti imádságot a keresztelés után mondott imádsághoz kell csatolni. Ez a javaslat nem új, mert hiszen a református egyházban tudomásom szerint még a vasárnapdélelőtti istentisztelet közben is szoktak keresztelést végezni. Ezt azonban nem tartom ideális állapotnak, mert a keresztelés ilyenkor csak felesleges toldaléka az istentiszteletnek, amin mindenki szeretne minél hamarabb túlesni. Vasárnap délután azonban nyugodtan, ünnepiesen el lehet végezni a keresztelést. A keresztelő beszéd mondhat mindig valami újat, szólhat a keresztelés jelentőségéről, megpendíthet érzelmi húrokat, ki- terjeszkedhetik a nevelés kérdéseire, irányt szabhat, feladatokra, hibákra mutathat rá, tartalmas és alapos lehet. Mert hogy ilyen esetben a lelkész mindig ugyan