Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1914-01-10 / 2. szám

6. oldal.

Evangélikus Lap. 2. sz.

1914. január 10.

azt a formulát, ugyanazt a pár bevezető szót nem mondhatja, az kétséget nem szenved. Ha a gyülekezet csak az agenda formuláját volna kénytelen végighallgatni X-szer egymás után, akkor jobb, ha a keresztelést mindig a lehető legszűkebb körre szorítjuk s még a — bábaasszonyt is felmentjük a megjelenés kötelezettsége alól.

Erre az új szükségletre tekintettel kellene az új agendának is lennie. Még pedig nemcsak azzal, hogy esetleg előírja, hogy lehetőleg vasárnap délutáni isten- tisztelet alkalmával, az atya és a keresztatyák jelenlétében tartassák a keresztelés s hogy egy pár ilyen alkalomra való mintabeszédet közöl, hanem az által is, hogy magát a keresztelési szertartást is változatossá igyekszik tenni és több keresztelési formulát közöl. Hogy ne csak a beszéd, és az imádságok változzanak a helyzethez és szükséghez képest, hanem a lényeges alkotórészekben is legyen — természetesen már ameny- nyire az lehetséges — valami változatosság.

Amig pedig az új agenda meglesz, addig sem árt sem a gyülekezet, sem a keresztelési szertartás ünnepiessége érdekében az, hogyha ezzel a móddal minél több helyen megpróbálkozunk. A gyülekezet és a szülők bizonyára csak hálásak lesznek azért, hogyha egy majdnem sablonos cselekedetté vált szertartásnak több ünnepiességet és tartatmat adunk.

Sz. L.

TÁRCA.

A könyvről és olvasásról.

Irta és a losonci nöegylet tea-estélyén felolvasta: Wolf József.

(Folytatás és vége.)

Az olvasáshoz a türelmen kívül szükséges még már is, mondjuk igy az odaadás. Hadd hozzak itt egy példát a zenevilágból. Ha egy koncert alkalmával az előadott zenemüvet nem élvezhetem úgy, hogy a jobb fülemmel odahallgatok a zenére, a ballal pedig azt lesem, hogy miféle megjegyzéseket sugdos a szomszédom a szomszédnőm fülébe. Ez először is szentség- törés a művészettel szemben, egyszersmind azonban a magunk megrövidítése. Minden szép zene megérdemli, hogy meghallgassuk. Minden előadó művész megérdemli, hogy teljes odaadással kisérjük előadását. Mert tessék csak arra gondolni, hogy a zeneszerző gondolatokat akar elibünk tárni. A zongoraművész nem egyszerű ujj gyakorlatokat végez, az énekesnő nem torok gyakorlatokat csinál, hanem a zene nyelvén szívből szívhez szól. Vagy tessék csak arra gondolni, hogy mig a művész annyira vitte, hogy eszközén az illető zeneművet tökéletesen tudja interpretálni, hány órát, napot és esztendőt, mennyi energiát áldozott fel érette. Mikor a művész a hangverseny teremben megjelenik a hangszerével, nem egy rövid negyed óra munkáját nyújtja, hanem talán 10—20 esztendő fáradságos munkájának gyümölcsét. Ha más nem, az a nehéz munka,

amelyen keresztül kellett magát dolgoznia, mig a művészetig eljutott, megérdemli, hogy odaadással hallgassuk. Áll ez azonban nemcsak a művészetre, de a műkedvelőkre is. Egy vers, amit előttünk elszavalnak, egy rövid zongora vagy hegedű szám, amit előttünk eljátszanak, mennyi tanulásnak, mennyi próbának leszűrt eredménye! Aki megtisztel bennünket azzal, hogy idejéből órákat, napokat áldoz fel, hogy tőlünk 10 percet kérjen, az megérdemli, hogy ezt a rövid 10 percet neki szenteljük. Az elmúlt nyáron 4 napig voltam Koppenhágában s a négy nap alatt egy örökre feledhetetlen impresziót hoztam magammal. Koppenhága legnagyobb hangverseny termében végighallgattam egy klasszikus hangversenyt. Körülbelül 2000 ember volt a teremben. Nem válogatott közönség, mert hisz a hangverseny ingyenes volt, hanem a legvegyesebb publikum. De az a 2000 ember olyan fegyelmezett csendben ült a helyén, szinte lélegzetét visszafojtva, hogy a leghalkabb hegedű szóló is teljes szépséggel érvényesült. Én megvallom ezt a némaságot irigyeltem leginkább Koppenhágától. Micsoda zenei kultúrának kell ott lenni, ahol ilyen nagy érdeklődés mellett ilyen odaadással tudnak a legegyszerűbb emberek is hallgatni. Eszembe jutottak a vidéki magyar hangversenyek, ahol mikor a művész pianiszimó játszik halkan, suttognak a hallgatók s amikor á fortissimo közeledik, akkor ők is fortissimo beszélnek.

Azt akarom szóval mindezekből kihozni, hogy mint minden művészet élvezéséhez, úgy a könyv olvasásához és a legteljesebb odaadás szükséges.

Az a sok apró nyomtatott betű, mint a könyv lapjain egymás mellé" sorakozik, a legtöbb esetben hosszú fáradságos elmélyedés, nehéz kutatások eredményét tárja elénk. Madách „Ember tragédiáját“ elolvashatom egy pár óra alatt, de tessék arra gondolni, hogy mennyi idő kellett ahhoz, mig Madách ezt az ő halhatatlan művét megalkotta. Tolsztoj esztendőkön keresztül komponálta meg s irta le az ő Karenina Annáját. Dumasnak egy színdarabja megírásához három esztendő kellett; most mi azt három óra alatt átolvashatjuk. Amin egy lángelme esztendőkön keresztül dolgozott, mégis csak megérdemli talán azt, hogy mi azon a pár órán teljes odaadással foglalkozzunk vele.

A könyv élvezése még ezenkívül műveltséget és megőrző képességet is igényel. A műveletlen ember előtt egy közönséges ponyvaregény naiv meseszövése kedvesebb, mint mondjuk Tolsztoj Feltámadása a maga komor filosofiájával. Egy műveletlen ember megállhat egy klaszikus festmény előtt s mikor a képet nézi, legfeljebb a rámáját csodálja. Magunk is tapasztalhattuk, hogy vannak emberek, akik ha ránéznek egy szobor csoportozatra, mindjárt azt veszik észre, hogy az egyik ló patkója kicsi, vagy, hogy a lovas kengyelvasa görbe. Ezeknek nem a megfigyelő képességük erős, de a megértő képességük gyenge, az igazi műveltségük hiány