Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1914-01-10 / 2. szám
1914. január 10. Evangélikus Lap. 2. sz. 3. oldal. elvesztette igazgatónőjét. Most mégis eszébe jutott a bányai egyh. kerületnek volt tanítónője. Azt hiszem, jól sejtem, hogy a kerület nagyérdemű püspökének köszönhető, hogy ezt az állást most mégis Oeschger Adél foglalhatta el. Elődjét betegsége akadályozta meg abban életének utolsó éveiben, hogy teljesen megfeleljen nagy hivatásának. Sok volt a munka, a mi az utódra várt. De Oeschger Adélban oly fáradhatlan munkást kapott az intézet, a ki rövid 7 év alatt a kerület elismerésre méltó támogatásával megteremtette a polgári iskola mellett a háztartási iskolát s ez évben pedig sok utánjárás és fáradozás után megnyílt a kereskedelmi tanfolyam is. Az internátusi növendékek számát ez megkétszerezte, most körülbelül 120 bennlakó növendéke van az intézetnek, s mégis mikor Aszódon voltam augusztusban, szinte naponta kellett jelentkező növendékeket visszautasítani. Ez a tény már ismét új gondolatokat adott a fáradhatatlan igazgatónőnek, s nekem már gyönyörűen fejtegette, mint lehetne Aszódon az intézet szomszédságában egy önálló nagy gazdasági és különösen kertészeti nöiisko/át létesíteni. Egy pár sorban így leírhattam az ó munkásságának eredményét. De ki látja ebben a pár sorban azt az emberi erőt szinte meghaladó küzdelmet, a mivel mindezt kivívta. Hiszen neki is volt családja, édes anyja, testvérei, akiknek sorsa annyi — de annyi gondot, fájdalmat okozott neki. A midőn öt év előtt utolsó családtagját, szeretett öccsét is eltemette — az ő egészsége is megérezte ezt a legutolsó és legnehezebb csapást. Azóta akarat erejét megkétszerezte, hogy idegeinek parancsoljon és kötelességének eleget tehessen. Az elmúlt év tavaszán kezdett betegeskedni s már a nyáron mindannyian, a kik szerettük öt, ijedve láttuk feltűnő hal ványságát; kértük, hogy kímélje magát, de hiába. Körülbelül 4 hét előtt le kellett feküdnie s oly hirtelen gyengült el, hogy a leggondosabb ápolás, melyben orvosai részesítették, sem menthette már meg életét. 1913. dec. 29-én este 10 órakor lelke elszállt, sokat szenvedett, teste végre megnyugodott. A milyen szerény volt teljes életében, olyan maradt mindvégig. Senkije sem volt széles Magyarországon s mégsem fogadta el barátnőitől sem, hogy mellette legyenek utolsó küzdelmében. Akkor is csak másokra gondolt, mindenkit kímélni akart. Ha volt valami kívánsága, az csak az aszódi intézetre vonatkozott. 20 évi barátságunk alatt elég sokat voltunk együtt, ha tekintetbe vesszük, lakóhelyünk távolságát, de legfőbb beszédtárgyunk mindig az intézet, a növendékek voltak. Leány volt ő is, fiatal is volt, csinos is volt, bizonyára voltak neki is álmai, szép leányálmai, reményei. Kinek ne lettek volna ! Akinek oly melegen érző szive volt mások iránt, az csak gondolt olykor a boldogságra, a maga boldogságára is. De neki nem maradt ideje sem magára gondolni. Öreg édes anyját kellett támogatnia, fivérét tanulásában segítenie s mikor a sors a gondoktól felmentette, az iskola pótolta őket — ő maga megint csak háttérbe szorult. És azért soha sem hallottam emiatt ajkairól panaszt, szívből tudott örülni a mások bol- dogságának. E nyáron ö hétig voltunk együtt, finom lelke úgy eltalálta a hangot, amely engem mély fájdalmamban megvigasztalt s mikor egyszer túlságosan kétségbe estem csak annyit mondott: „Látod te legalábbismerted a boldogságot“. Mennyit el nem árul ez a pár szó. Felszántották akkor könnyeimet, melyek most bőségesen folyhatnak érette, az ,én hűséges támaszomért, kit mint nővéremet siratok. Sokat foglalkoztunk akkor a halállal s igy nem tűnt fel nekem nagyon, midőn utolsó akaratát mondta el nekem már akkor s megismételte azt karácsony előtt a kórházban betegágyán. Itt is csak Aszód szerepel. Ott kíván eltemetve lenni, bízva benne, hogy egy-egy volt tanítványa felkeresi néha a sírját. Csekélyke vagyona legyen az intézeté, rokonai úgy sem vehetnék hasznát, mert annyi részre menne, hogy a sok hivatalos eljárás után úgy sem maradna belőle semmi. Budapesten az Új szt. János kórházban halt meg. 31-én d. u. 3 órakor ott búcsúztatta el tőlönk Scholtz Gusztáv a bány. kér. püspöke megható szívből jövő beszédben. Aszódon díszes közönség gyűlt össze temetésére. A helybeli lelkész is szépen kiemelte mennyit veszített az ő korai halálával az intézet, a növendékek, kattársai, a magyar illetve protestáns nőnevelés. Mühlhausenből eljött unokatestvére, hogv elkísérje utolsó utján. Képviseltette magát az eperjesi polgári iskola s az országos protestáns tanári egyesület nevében Gömöry János igazgató, az egyesület titkára mondott szép beszédet s tett le koszorút a sírra. Csak a kikért élt, és a kiket annyira szeretett, kedves növendékei nem vehettek részt a gyászban — hiszen halála a karácsonyi szünidőbe esett. Még komoly betegségéről sem volt fogalmuk s visszatérve többé nem találják meg szeretett igazgatónénijöket. Elvesztettük őt. Nyugodjék békével. Hisszük, hogy példája nevelt az intézetben méltó utódot, a ki az ő szorgalmával, szeretetével fogja folytatni a munkát. Az ő példája serkentsen minket megadással tűrni sorsunkat. Hiszen : A bölcs Isten legjobban érti, Mely sorsot kelljen mérni rád! Pozsony. Űzv. Králik Lajosné szfll. Szelénvi Gizella.
