Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1914-03-21 / 12. szám
4. oldal, Evangélikus Lap. 12. sz. 1914. március 21. örömteljes gondolatával mindegyiket más vallásos typusban, végül a közömbös arcú két balga szüzet. A másik kép — fiúk részére — a háromféle szolgában háromféle typust hoz, a kiválót, a közepeset és a hasznavehetetlent. Ezen typusokat a gyermek a jövendő változatos életében egykönnyen elfelejteni nem fogja. Gebhardt, Uhde, Burnand a katholicizmus ősi birodalmát, a keresztény művészetet elfoglalták és ma az újkori vallásos művészet vezetőivé lettek. Kötelessége tehát minden tudatos protestánsnak, hogy gyermekeinek konfirmációi emlékül azon művészek mestermüveit adja, amely mesterek a fiatalságunkat az evangélikus egyház művészettel teljes korszakába bevezetik. Minthogy a modern konfirmációi emléklap vezér- motivumát a keresztyén művészet magasztos gondolatai kell hogy képezzék, ezen művészet termékeiből kell választanunk. A vallásos szépművészetnek az egyház szolgálatába kell állnia; a mint a reformáció egyháza, a mint Luther nem idegenkedett a művészettől, sőt te- remtőleg működött, ép úgy fel kell a mai egyháznak is az új protestáns művészetet karolnia, felhasználva belőle azt a mi céljaira alkalmas. Protestáns mestereink az egyházaknak a legjobbat nyújtják, rajtunk áll, hogy azt megértsük és megértessük. Minden idő a nagy művészei által fejezi ki az érzelmeit és gondolatait. Ezen művészeink működése által a bibliai történet alakjai a protestáns világunkba lépnek be, mindazzal, a mi számunkra mondani valójuk van. Ezen képek által népünk mindennapi kenyér gyanánt olyasmit kap, a mi a legmagasabb művészi igényeknek megfelel. Minthogy a nép azt tartja becsben, a mit maga megfizet, arra kell törekedni, hogy a konfirmandusok az emléklapjaikat maguk fizessék meg és azokat be is kereztessék. Bekeretezett művészi emléklap legyen a keresztyén népművészet megoldott problémája. Vallástalan napjainkban szükségünk van egy eszközre, — a nélkül hogy ezzel a katholikus egyház kép szolgálatához közelednénk, — a melynek segélyével a vallásos tárgyú müveket épülés végett a nép szeme elé hozzuk, az egyszerű úgy mint a művelt ember ma a vallásban is szemléltetést kíván. Támogassuk tehát az igét a művészettel! Alberti Ernő kir, törvényszéki biró. A protestantizmus és a haladás. (Visszhang Sass János cikkére ) Irta: ifj. Berzsenyi Jenő. Már régebben óhajtottam újból jelentkezni e lap hasábjain, de e szándékom megvalósításában nem egy ok gátolt. Olvasva azonban az „Evangélikus Lap“ 10. számának vezető cikkét, nem bírtam többé közönyös maradni azért, mert a tárgyalt kérdés nem is annyira egyházi kérdés, mint inkább társadalmi kérdés. Távol legyen tőlem az egyház mint moralis tényező jogát elvitatni ahhoz, hogy ezeket a társadalmi kérdéseket figyelemmel kisérje, sőt kritikát gyakoroljon a tények fölött, de szerény véleményem az, hogy n házassági elválás kérdését első sorban a társadalom szempontjából kell tekinteni és elbírálni. Sass János úr cikke „egyik legelterjedtebb napilapunk“ ama közleményével foglalkozik, amely felszólalt az ellen a mozgalom ellen, amely a protestáns világban a házasfelek elválásának megnehezítését tűzte ki célul. A cikkíró úrnak erre vonatkozó elmélkedését óhajtom a következőkben bírálat tárgyává tenni: „Nagymértékű könnyelműség mutatkozik korunkban a házasság kötésnél“, mondja a cikkíró úr. Nem vitatom azt, hogy az nincsen így, de általánosságbarr ily jellemzést adni korunk családi életéről még sem mernék. Tagadhatatlan tény az, hogy vannak elegen, akik könnyelműen kötnek házasságot, hogy ezek a házasságok szülik a tömérdek boldogtalanságot, ámde a könnyelmű házasságokat az elválás könnyűségének csak az tulajdoníthatja, aki az ember, mint társadalmi lény psychologiájába bele nem lát, aki a társadalmi élet törvényeit nem ismeri. Oh nem ! Házasságokat nem annak folytán kötnek könnyelműen, hogy a válás könnyű. Nincs az a könnyelmű házasságkötés, amelynél a felek a válásra, vagy így" a 'Válás könnyűségére gondolnának. A házasuló felek inkább azt hiszik, hogy boldogságuk egész életükön át fog tartani s válásra nem kerülend a sor. A válás megnehezítésével nem fogjuk a könnyelmű házasságok, a boldogtalan házasságok számát csökkenteni. A válás megnehezítésével több komolyságra sem fogjuk a házasuló feleket serkenteni. Az egyének komolyságát nem a házassági elválás megnehezítése, hanem a józan, a kor fejlődésével lépést tartó, munkásságra buzdító, akaraterő-képző nevelés idézheti csak elő. Ha tehát a fiatal egyének, akikből a házasulok kikerülnek, — nem elég érettek, — úgy tulajdonítsuk ezt a neveléssel foglalkozó egyének, intézetek avagy a mai — sajnos sok helyütt dédelgető — nevelési rendszer hibájának és ne a házassági törvényhozásnak. Tagadom azt is, hogy a házasság-felbontás akadályozásában „a protestáns szellem az emberi lélek jólétének, a társadalmi nyugalomnak hűséges őreként nyilvánult volna meg.“ Vájjon miként nyilvánul meg, egy az állam erőszakossága által fenntartott rossz házasságban „az ember lélek jóléte“ ? Az egymáshoz nem illő házastársak viszálykodása vájjon a társadalmi nyugalmat szolgálja-e ?
