Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1914-01-03 / 1. szám
Evangélikus Lap. 1. sz. 1914. január 3. 2. oldal. A szervezeti reformok és törvénykezési feladatok mellett nem szabad háttérbe szorulnia a többi feladatnak, a mindennapi munkának se. A nevelés, a jóra ösztönzés, a vallásos eszmények hangoztatása, képviselése és — betöltése egyházunkra nézve sokkal fontosabbak minden zsinatnál. Azért ne csak jó törvényt adjon egyházunknak a zsinat esztendejében a kegyelem Istene, hanem engedje azt is, hogy mindnyájan az örökkévalóságra való tekintettel tegyük meg buzgón kötelességeinket s hogy egyházunk vallásos, kulturális és erlkölcsi feladatainak teljes tudatában teljesítse továbbra is a missióját s lobogtassa fennen az evangéliumi ideálok fáklyáját! sz. l. Észrevételek a zsinati bizottság javaslatára. i. A zsinat alkalmával a többi nyomtatványokkal egy füzetet nyomtak a kezünkbe a melynek a fenti cime van. Ezek az észrevételek a zsinati bizottság javaslatát bírálják és e célból lettek beterjesztve az egyetemes egyház elnökségéhez. Miután ezen észrevételek a magyarhoni egyház egyes köreinek nézeteit tolmácsolják, kötelességünk velük foglalkozni. Első helyen szerepel a „41 egyház egybehangzó nyilatkozata“. Ez ugyanaz a munkálat, a melyet már múlt évi 5. és 6. számunkban ösmertettünk és megbíráltunk a „Zsolnai secessio“ cim alatt. 41 egyház ! szép szám, de mégis elenyésző kisebbség a 700-at meghaladó magyarhoni evangélikus egyházközséggel szemben. A zsinaton tizenegyen vannak ezen irány képviselői, a felszólaló egyházak száma tehát még azt a százalékot sem éri el, a melyet a nemzetiségi irányú képviselők száma a zsinaton. Hol maradt tehát az a többség a melyre a felszólalók hivatkoznak. Miután a 41 egyház felszólalásával hivatkozott cikkünkben már részletesen foglalkoztunk, ismétlésekbe nem akarunk bocsátkozni, csak azt a jóakaratú figyelmeztetést akarjuk még kockáztatni, hogy a tótok azzal, hogy a magyarhoni evangélikus egyház autonómiáját és szervezetét saját nemzetiségi érdekeik előmozdítására akarják felhasználni, nemcsak hogy célt nem érnek, hanem épen az ellenkező eredményt idézik elő. Ezt tapasztalhatták a zsinaton, a midőn az ügyrend tárgyalásánál azt kívánták, hogy a zsinat tanácskozási nyelvre tót is legyen. Az ilyen, habár nyugodt és szerény hangon előterjesztett indítványok némely hevesebb véralkatú sovinisztánál oly hangot váltanak ki, a melyet egyházi gyűléseinken nem szeretünk hallani. Ezeknek a kelletlen és mindkét részről hangoztatott krisztusi szeretettel homlokegyenest ellenkező incidenseknek azonban mégis azok az okozói, a kik ezeket a kérdéseket a sikerre való kilátás nélkül a gyűlés elé viszik. A „41 egyház“ felszólalásának egyetlen egy pontra nézve adunk igazat. Ez az hogy a vallást az elemi iskolákban a gyermek anyanyelvén kell tanitani. Ez a rendelkezés a jelenlegi zsinati törvényben benn van, hiba volna ha azt törölnők. Részben igazat adunk a felszólalóknak abban is, hogy alkalmat kell adnunk a lót nyelvet középiskoláinkban megtanulhatni. Odáig azonban nem mehetünk, hogy a tót nyelv tanítását kötelező tantárgyul behozzuk. Ezen nyelv fakultativ tanítása azonban nem csak a tótság érdeke, sőt talán első sorban nem is az övé, mert a tót fiú anyanyelvét otíhon is megtanulja, hanem a magyarság érdeke. Elvégre számolnunk kell azzal, hogy a felvidéki tót nép any- nyira ragaszkodik anyanyelvéhez, hogy más nyelvet nem igen vesz be és idegennek tekint mindenkit, a ki vele anyanyelvén beszélni nem tud. A magyarság érdeke azonban nem az hogy a tótságot magától elidegenítse, hanem az, hogy nyelvét megtanulja és vele úgy a közügyekben, valamint magánügyekben saját nyelvén érintkezzék, s ez által őt a közös magyar haza és társadalom részére megnyerje. Nem is kell erre nézve példákat felhoznom, a ki a felvidéki néppel érintkezett, az igazat fog nekem adni. Ha ennek az igazságnak a megösmerésére jutottunk, ne féljünk attól, hogy a panslavizmus gyanújába esünk, hanem követeljük bátran a tót nyelv fakultativ tanítását úgy közép, valamint főiskoláinkon.