Evangelikus lap, 1913 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1913-01-25 / 4. szám

1913. január 25.

Evangélikus Lap. 4. sz.

3. oldal

szabad figyelmen kívül hagynunk, de beszédünk szellemének és tónusának oda kell irányulni, hogy azokban akiket még nem csapott meg az új idők szele, ám de ezer oldalról vannak kitéve mindenféle károsan romboló befolyásoknak, hatásoknak, egyházi beszédeinkkel helyes irányú, progresszív vágyakat és aspiratiókat ébresszünk; akik pedig tölünk várnak felelet az élet egyes nagy kérdéseire, azoknak azt meg is adjuk úgy, hogy őket az ki is elégítse. Szóval: foglalkoztassuk a lelkeket úgy, amint azokat a XX. században foglalkoztatni kell, mert különben üres ki iltó szó leszünk a lelkek pusztájában. — Ne térjünk ki az egyes kérdések élői, de ne is akarjuk azokkal végezni egyes, bár hangzatos, de semmit nem mondó és semmit nem tartalmazó frázisokkal, bombasztokkal, mert akkor tudatlanabbaknak látszunk, mint a hallgatók, kiknek lelke csupa forrongás, csupa átalakulás, de viszont egyes eszmék, társadalmi problémák, szociális mozzanatok, csodás vívmányok, emberi találmányok, vagy természettudományi igazságok ellen — mint oly sok egyházi beszédben megtalálható — kirohanásokat se intézzünk, mert akkor meg a vak, az elfogult reakcionáriusok táborába, az előrehaladás ellenségei közé számíttatunk

Már pedig a reformáció a minden fejlődések jegyében születelt meg. Tehát „nem tagadni, de magyarázni, nem szétszakítani, de kiegyenlíteni kell mindazt, ami az embert értelmesebbé, szebbé, jobbá, kitünöbbé teszi.“ Ezt kívánja tőlünk az előrehaladottság, mely ezer és ezer kérdés megbolygatásával csak gyanúba fog bennünket, ha mindig a fölszinen úszkálunk, holott minden téren mélyítik az életet, keresve minden téren a mélységek lelkét.

Én, mélyen tisztelt értekezlet, mindig nagy örömmel ragadom meg az emberi szellem egy-egy nagy horderejű vívmányát, csodás alkotását, akár a művészet, akár a technika, akár a föltalálások terén, ám inig odaállok magam is egy-egy Blériótnak, Lathamnak merész szárnyalását megtapsolni, megújjongani s míg merész ivekben szeli a levegőt s rég múlt idők mitoszi alakjait: Dedalus és Ikarus merész vállalkozását juttatják eszünkbe s inig az ő sikerük fölött, mikor diadalmasan kiáltják a levegőbe : ime, én, az ember, ura vagyok az anyagnak, magam is újjongok, kendőtlobogtatok s magamat is megistenülve érzem, nem kések egyszersmind azzal a figyelmeztetéssel sem, hogy csak egy őrizetlen pillanat kell és a diadalmas tetterő, a célratörő akarat összeroppan, merész szárnyalása közben derékba törik s a teremtés koronája, az anyag fölött uralkodó ember ott hever roncsokban a föld porával ölelkezve, melyből vétetett. Ám mindig tartózkodnám attól a gondolattól, hogy itt az istenséget szólaltatnám meg s adnám ajkára ezeket a szavakat: ember ne tovább. Inkább azt a gondolatot domborítom ki, hogy bármily nagy tettekre képes is az ember, szükségünk van mindenkor arra az isteni kézre, mely diadallal vezérelhet bennünket minden bajon, minden vészen keresztül.

S ezt a föltevést, az élet tragikus, megrázó jelenségeinek láttára kénytelen elfogadni a mai kor gyermeke is, amikor pedig ez a gondolat hitté izmosodik a lelkekben s a sebzett szív a Gondviselés szárnyai alá menekül, akkor már a prédikátor elérte célját, a tudományt és a hitet összhangba hozta s harmónikusan illesztette be a XX ik század világnézetébe. Tudom nagyon jól, s halottam is már nagyon sokszor, hogy a régi hangok prédikátorai erős bástyát vélnek maguk körül emelni a modern irányzatokkal szemben az Üdvözítő mester egy-egy kiszakított mondásával, amit a maguk részére igyekeznek magyarázni s a saját igazuk bizonyságául fölhozni. Ilyenül kínálkozik a mesternek az a mondása: Ég és föld elmúlnak, de az én beszédem soha és semmiképen el nem múlik, amit kiegészíthetünk a Szentírás ama szavaival: Jézus Krisztus tegnap és ma ugyanaz volt és ugyanaz lészen mindörökké. Ám ha valaki eme szentirásbeli helyeket kiszakítva úgy értelmezi, hogy az üdvözítőről s az általa kijelentett evangéliumról mindörökké ugyanazon hangon kell beszélni, az félre ismeri az evangélium szellemét.

Jézus nemcsak az apostoloknak szólt, de szól minden idők gyermekéhez, minden idők nyelvén, minden idők szellemében s mindenkihez a maga szükségleteihez mérten. S épen ebben van az ő örökkévalósága. Haladjon bár az emberi tudomány még oly előre is a műveltség, a tudomány, a felvilágosodás útján, dicsekedjék bármily vívmányokkal, Jézus megmarad minden idők változásában örök emberi ideálnak. Talán nem mindig egy és ugyanazon jellemvonását domborítják ki, tisz- tultabb fogalmat alkotunk róla is s talán megtörténik majd, hogy a festők sem az ő megtört alakját állítják előtérbe, hanem a kor igényeihez, fölfogásához mérten izmoktól duzzadó, erős alakját, a munka emberét, ott a Genezáret partján, de akkor is, ügy is, mint örök emberi ideált. Ne nézzük, ne keressük azért a benne kijelentett vallási igazságokat mi sem az egyházi atyák szemüvegén keresztül s ne boncolgassuk azokat dogmatizáló szörszál- hasogatással, hanem vizsgáljuk azokat a magunk kultúráján, a magunk intelligenciáján és a magunk lelkiismeretén keresztül és amit igazságképpen megkapunk, azt állítsuk be, akkor már mint a mi igazságunkat, egyházi beszédeinkbe.

De ne szavakat, ne egyes mondásokat lopkodjunk a múlt századok prédikátorainak poros lomtárából, hanem életet prédikáljunk, mert a betű öl, ami éltet az a lélek, az a szellem.

Mert az élet minden pillanatra új szót mond ki, új igazságokat tár elénk, de ezeknek az új szavaknak, új igazságoknak ikertestvéreit vissza kell tükröztetniink az evangélium szellemében is.

Hiszen az evangélium, mint isteni kijelentés nem szólhatott kizárólagosan régi századok gyermekeinek, mert hisz Isten minden munkája magában hordja a fejlődés gondolatát, amely fejlődési elv az evangeliu-