Evangelikus lap, 1913 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1913-12-27 / 52. szám

1913. december 27.

2. oldal. Evangélikus Lap. 52. sz.

Giordano Bruno a tudomány, a szabadgondolkozás martyrja volt. Galileo Galilei szintén egy tudományos igazság konstatálásának a vértanúja lett volna.

Melyik cselekedett jobban? Melyik a nagyobb, erkölcsileg vonzóbb mintakép: az a tudós, aki meg hagyja égettetni magát a meggyőződéséért, vagy az, aki kitér a végső következmények elől?

Aki az. életet tartja a legfőbbb jónak s azt hiszi, hogy önmagunknak, embertársainknak, a társadalomnak csak az életünkkel használhatunk, az nem fog pálcát törni Galilei felett. Nagyon széles körben el van terjedve ez az érzés s sokan szinte az absolut igazság biztosságával hangoztatják, hogy a hazáért, az igazságért, ideálokért nem meghalni, hanem élni kell, mert ez a nagyobb hősiesség. Ezek természetesen Ostwald- nak lesznek hajlandók igazat adni. Azonban az élet megtartásának ára van s ez az ár Galilei esetében meggyőződésének megtagadása volt. A legenda ugyan azt állítja róla, hogy az inquisitio büntetésének elkerülése végett csak szinleg tagadta meg az igazságot. Magában, a kikényszerített visszavonás után is megmaradt amellett, hogy „a föld mégis mozog“. Ez bizonyára gran- diosus mondás, azonban először az egész dolog legenda, mely arról tesz bizonyságot, hogy az utókor Galileitől legalább lelkiismerete tiltakozását várta el, de ha igaz volna is, akkor azt bizonyítaná, hogy Galileinek karakterébe, igazmondásába és őszinteségébe került a visszavonás. Cselekedetét emberileg érthetőnek, menthetőnek tarthatjuk azonban mégis csak erkölcsi összeroppanásnak kell minősítenünk. A rettenetes terror megtörte Galileit s ez bizonyára a’legtragikusabb sors, ami tudóst és férfiút érhet.

Ha a megalkuvások és kompromissumok korában élünk is, a magunk igazolására Galileit erkölcsi mintaképül még sem választhatjuk s a visszavonást, a meggyőződés megtagadását, a meghátrálást erkölcsi elv rangjára még sem emelhetjük. Az okosság ugyan határozottan ezt tanácsolja. Ezt az elvet még kevesen vallják, azonban annál többet gyakorolják. Erkölcsösnek azonban csak azok mondhatják, akik az erkölcsöt pusztán emberi szokások, szükségszerű meghátrálások, kiszámított sikerű shatást- keltő hősködések summájának tartják,különben pedig életcéljukat a boldogságban s még inkább a boldogulásban találják meg. Az igazi erkölcs életirányt jelöl meg, eszmények után való törekvések foglalata, erények megtestesítése. Elérendő célja se akármilyen. Eszménye a legtökéletesebb ideál, vágyakozása pedig a legfőbb jóra irányul. Céljának elérésére se jó minden út és minden eszköz. (A cél nem szentesíti az eszközöket!) Az igaz erkölcsiségnek az erények képezik a gerincét.

Az élettel való mindennapos megalkuvás, a farkasokkal való állandó üvöltés kényszere nem tudta még elvben ezt az erkölcsöt trónjáról ledönteni. Minél távolabb vagyunk a céltól, minél többször csúfoljuk meg saját eszményeinket, annál szükségesebb, hogy az

igazi erkölcs értékét tiszteletben tartsuk, megvalósítóit megbecsüljük, mert az erkölcsi sülyedés fertőjéből egyedül az erkölcsi eszmények és azok megtestesítői képesek kisegíteni bennünket, hogyha kitörülhetetlenül belevésődnek lelkűnkbe, felköltik bennünk az elaltatott vagy már-már megfojtott lelkiismeretet s megszilárdítják bennünk az akaratot, hogy mások példájára mi is akarjunk és tudjunk céltudatos, szilárd, egyenes, erkölcsi jellemek lenni.

Galileinek talán nagyobb és közismertebb a tudományos jelentősége. Giordano Bruno nézeteiből egy sem oly közkeletű és olyan szellemi forradalmat ébresztő, nagy horderejű, mint Galileinek az a felfedezése, hogy a föld forog, azonban az az egy tény, hogy megégettette magát s tanainak, nézeteinek visszavonása árán nem akart megmenekülni a haláltól, Galilei fölé emeli őt. Igaz, hogy nem használt további életével az emberiségnek, nem vándorolt többet, nem tanított, nem írt könyveket. Azonban halálával használt önmagának, meggyőződésének, a tudománynak, kortársainak és az emberiségnek.

Hű maradt önmagához és meggyőződéséhez. Azt, amiről meggyőződött, még színből s a „mentalis reservatio“ lehetősége árán sem tudta megtagadni. Amit életével nem tudott elérni, azt halála hozta meg. Máglyahalála óriási megdöbbenést keltett s az ő állhatatosságának nagy része volt abban, hogy kora uralkodó egyháza megmutatta a maga igazi arculatát s hogy sokan elfordultak ettől a vérszomjas türelmet- ségtől s kezükbe ragadták azt a zászlót, amit Bruno kezéből kitépett s máglyára vetett az inquisitio. A Horatiusi eszmény: „Si fractus illabatur orbis impavidum ferient ruinae“ és a keresztyén vallás halálig való hűséget követelő ideálja szempontjából egyaránt Giordano Brúnóé az erkölcsi állhatatosság és egyenesség pálmája.

De még ha „akinek használ“ szempontjából nézzük is, az okos meghátrálás és a mindhalálig kitartó hősiesség kérdését, még akkor is feltétlenül Ostwalddal szemben kell állást foglalnunk. A történet ékesen beszél. A megalkuvó okosak, a maguk korában érvényesülő s minden pálmát, sikert mások elől elvivő elsők ezrei és százezrei minden tudományuk, okosságuk és sikerük dacára letűntek korukkal együtt a szereplés színpadáról. Nemcsak testük porladt el, de emléküket és érdemeiket is a feledés örök fátyla borítja. A vértanúk vére azonban sohasem folyt hiába. A hősök hősiessége meg épen kitörülhetetlenül bele- vésődött az emberiség leikébe. Akár vallásos, akár tudományos meggyőződés rettenthetetlen, semmi megalkuvást nem ismerő hőseire gondoljunk, állhatatosságuk egyaránt mély nyomokat hagyott az emberiség életében. Emellett azonban maradandó értékeket is termelt, mert példát nyújtott, lelkesített és vonzott.

Hova jutnánk, hogyha az emberiségnek hősei