Evangelikus lap, 1913 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1913-12-27 / 52. szám
1913. december 27. Evangélikus Lap. 52. sz. 3. oldal meggyőződésükért, az igazságért mindent feláldozó vértanúi nem volnának?! Az okosság mindig a visszavonulást tanácsolja. Az okosság képes lett volna visszatartani Dávidot a Góliáttal való egyenetlen küzdelemtől. Az okosság otthonülésre késztette volna a Wormsba készülődő Luthert. Az okosság még az Úr kezét is megfogta: „Kedvezz Uram, magadnak. . .“ Szerető feleség, síró gyermekek, résztvevő barátok képében így áll az okosság a hősök elé. Máskor az ellenség ijeszt rájuk s próbálja halálra rémiteni őket. Van olyan, aki nem hallgat az okos szóra, nem fél az ijesztéstől, hanem megy előre a maga útján. Nekünk ezek a mintaképeink! Ha magunk törpék, megalkuvók, hitványak vagyunk, legyenek legalább az ideáljaink nagyok, igazi hősök. Őket válasszuk mintaképeinknek is, ne azokat, akikbe egy hatalmas ellenfélnek torkát markoló keze belefojtotta az igaz szót és a meggyőződést. Részvétünk az övék, szivünk és bámulatunk azonban azoké, akik veszélytől, ellenségtől, haláltól se rettenve voltak hűek magukhoz, meggyőződésükhöz, az igazsághoz — mindhalálig c A modern vallástudoinány. Irta : dr. Sxelénji Ödön. (Folytatás.) A védák (Veda = tudás, tudomány, v ö. görög oida) azoknak az iratoknak a foglalatja, melyeknek az orthodox hindu emberfeletti eredetet és isteni tekintélyt tulajdonit. Négy véda van: a Rigveda (= a dalok tudománya, a Szamavéda (=az énekek védája), amely a Rigvéda dalaiból vett versekből áll, a Jadsurvéda ( az imádságok tudománya), végül az Atharvavéda (=a varázsigék védája). A védáknál meg kell különböztetni a versek (hymnusok) szövegét és a hozzájuk irt prosai magyarázatot (brahmánák), amelyek későbbiek, mint a hymnusok. Ez utóbbiak kora Krisztus előtt 1500 — 1000 évekbe tehetők. Mindenesetre igen régi időkből valók és nem egy irodalom kezdetére, hanem annak végere teendők, mert többnyire tudós költők müvei. Tartalmukra nézve különböző rétegeket kell megkülönböztetni. Közös idg. elemek: az istenek két csoportja itt az asurák és dévák, ez utóbbiak győznek (a perzsáknál fordítva történt, a dévák szorulnak le, v. ö. germán ázok és vánok); indo-irán elemek: Vrta démon pusztulása, a törvényszerű rend Rta (védák) Asha (Aveszta) stb. Sok az egészen primitiv elem is (az animismus, fetisismus). Az istenek rendszerint szoros összefüggésben állanak a természettel és emberi alakban képzelteinek el, de sokszor bizarr állatalakban is. A görög plasztikus kialakítással szemben határozatlanok, szertelenek. Kiemelkedő istenek: Dyaus-Pitar ( „ég apó“), Prithivi ( a föld), Mithra, de kivált Varuna a világ kormányzója, kiben legtöbb az erkölcsi vonás. A dévák sorából kiválik Indra, a legnépszerűbb védai isten (v. ö. Thorral) mely a Vrta, légi szörnyeteg ellen küzd, társai a Maruts a szélistenek, Rúdra a gonosz isten. Visnu keveset szerepel, ellenben Agni (= tűz), Somá ( ital) lassanként istenekké fejlődnek (ez különösen jellemző vonása az indusoknak). A védai vallás első sorban áldozati vallás. Eredeti jellege szerint az áldozat ünnepi lakoma az istenek számára. Ételeket nyújtanak nekik és a részegítő Somát, ezenkívül jó illattal, zenével tánccal derítik jókedvre őket. Az áldozat elve: „do ut des“. A házi áldozatokat maga a házi gazda mutatja be, a nyilvánosakat a papok (brahmánok vagy brahminok). Az ünnepek közül kimagaslik a Soma-saj- tolás (az ital az Asklepias-növény száraiból készül) és a lóáldozat, ez utóbbi valóságos népünnepély (farsang, „kirmes“). Az áldozatban azonban sokszor a varázsló jelleg domborodik ki, mikor hatalmi eszköznek tekintik, mellyel az istenek fölött uralkodhatnak. Ehhez főleg a papok értenek, azért tekintélyük állandóan növekszik. A második korszakban már teljesen kifejlődött a kasztrendszer (négy kaszt: papok, harcosok, földmivelők és állattenyésztők, zsellérek stb. Az idősebb védák korának derült életnézetét fölváltja a speculatiora, önkínzásra és asketismusra való hajlam. Brahma lesz a főisten. Ez eredetileg a varázs- erejű igét és imát jelenti, azután a napot, majd istenné lesz, végül pedig világprincipiummá. Ezt a gondolatot az úgynevezett Upanisadok, vagyis a Brahmánák philosophiai tartalmú részei fejtik tovább. Főtárgyuk a világszellemnek (Bráhmanak) azonossága az ember énjével (Atmannal), vagyis az a tan, hogy az emberi lélek azonos a világszellemmel. Az ember feladata, hogy ennek az azonosságnak a felismerésére eljusson; ez a megváltás, a legteljesebb nyugalom állapota. Mivel a világ Brahmából ered, ő hozzá kell vissza is térnie. Ez a lélekvándorlás (Samsara) kiinduló pontja, egyesülve a megtorlás gondolatával, minden későbbi gondolkodás rendíthetetlen alapja. Különösen az Upanisa- dokra következő Manu törvénykönyvében van rendszerbe foglalva. E tan értelmében, csak több léten át érheti el az ember a Nirvánát, az újjászületés (reincar- natio) az egyén megelőző tetteinek a gyümölcse. Az Upanisadokban tetőződik az ind gondolkodás, mert a Krisztus előtt 500-tól kifejlődő philosophiai iskolák is tulajdonkép csak az Upanisadok gondolatkörét fejtik tovább és igyekeznek azokkal vagy egyetértésben maradni vagy azoktól mind függetlenebbé válni (orthodox és heterodox rendszerek). Ezek közül említésre méltó a Sankhya-renászQr, mely par excellence, atheistikus, rationalistikus és pessimistikus és jóformán a buddh- ismus előfutárjának tekintendő. Jóllehet a védákkal való foglalkozás a brahmánok kiváltsága volt, némelykor a harcosok (lovagok) kasztja is belemerült a theologiai
