Evangelikus lap, 1913 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1913-12-13 / 50. szám
6. oldal Evangélikus Lap. 50 sz. 1913. december 13. nem ismerte híréből sem. Gyűléseinken visszafojtott lélek- zettel hallgattuk felszólalásait, de sohasem hallottunk ajkáról elcsépelt közhelyeket, hanem csak magvas eszméket, útmutató gondolatokat, amiknek higgadt bölcsességét ékesszóló ifjúi lelkesedés színezte át Az egyháztörténetíró majd megemlékszik közéleti szerepléséről, az egyházpolitikai harcok idejében a liberalis ellenzék körében kifejtett munkásságáról, az országos 48-as és függetlenségi párt kebelében az 1848. évi XX. t -c megvalósításáért s közoktatásunk fejlesztéséért tartott lelkes beszédeiről, a bányai ev. egyházkerület évkönyveiben neve mint érdemes főjegyzőé leend megörökítve, Luther-Társaságunk tevékeny alelnökét siratja el benne — mi pedig egyetemlegesen hangot adunk annak a nagy fájdalomérzetnek, mely halálának hírére hazánkban s egyházunkban támadt s őszinte, igaz részvétünket küldjük mindazoknak, kiket a derék férfiú halála mélységes gyászba döntött. Ama nemes harcot ő megharcolta, pályafutását elvégezte, a hitet megtartotta . . . Fényeskedjék immáron neki az örök világosság, legyen áldott emlékezete közöttünk mindörökre ! Az Istenben boldogult férfiú — sajnos, csak fogyatékosán rendelkezésünkre álló életrajzi adatait — a következőkben közöljük: Veres József 1851-ben született Orosházán. Középiskolai tanulmányait Szarvason végezte, theologiai stúdiumokat Budapesten és Sopronban hallgatott. 1876-ban a soproni ev. lyceumban a magyar nyelv és irodalom tanára lett. 1879 óta az orosházi gyülekezetnek felvégi lelkésze volt, 1896 óta a békési egyházmegyének esperese. Irodalommal is sokat foglalkozott; hosszú időn szerkesztette az „Evangélikus Egyház és Iskola“ című hetilapot s kiváló praedikatiókat is írt. Az egyházi lapok hasábjain az utóbbi időben is mindig találkoztunk nevével; fáradhatatlanul cikkezett az Ev Lelkészegyesület s a lelkészi fizetési mozgalom ügyében. 1884 óta az orosházi kerületnek függetlenségi képviselője volt, a Bánffy-féle választások alkalmával kimaradt ugyan a képviselőházból, de az első Tisza-kormány idején megint óriási többséggel választották meg. Az utolsó cyklus alkalmával már nem vállalt mandátumot. Hosszú idő óta betegeskedett már. Nehéz kór támadta meg erős szervezetét s az operatio sem tudott többé segíteni rajta. Idei egyetemes gyűlésünkön nem vehetett már részt, mire pedig a zsinat megalakult, halálának szomorú hírét hozta a távíró. Súlyos szenvedéseitől 9-én délután 2 órakor váltotta meg az Úr kegyelme s földi maradványait 11-én helyezték az örök nyugodalom helyére. Haláláról a gyászbaborult egyház község a következő gyászjelentést adta ki: „Az orosházi ág. hitv. evang. egyházközség fájdalommal jelenti, hogy 34 éven át volt felvégi lelkésze, Veres József esperes, f. hó 9-én délután 2 órakor az Úrban elszenderült. A megboldogult földi maradványait folyó hó 11-én délután 2 órakor helyezzük örök nyugalomra. Kiváló, nagynevű lelkészének emlékét hálás kegyelettel őrzi gyülekezete. Ama nemes harcot ő megharcolta, futását elvégezte, a hitet megtartotta, jutalmazza lelkét a mindenható Isten az igazság koronájával az egekben. Ámen.“ A libetbányai vértanúk hiteles története.* A libetbányai egyház lelkészének és ugyanezen hely iskolája rectorának, e két martyrnak története, kik mindketten megégettettek, az utóbbi Zólyomban a pellengérnél, amaz pedig a vár és Dobronya város között, Krisztus 1527-ik esztendejében. Ez a történet a libetbányai egyház anyakönyvéből van kiírva. Miután a törökök császárja, Soliman, behatolván Magyarországba, Lajost, Magyarország királyát, háborúban legyőzte és ez menekülés közben nyomorultul elveszett : Ferdinánd igyekezett a királyságot magának megszerezni, de eljenfélre talált szepesi János erdélyi vajdában. Két pártra szakadván a Rendek, háborúra került a dolog, mely háború a németekre s más szomszédos népekre gyászos és végzetes volt. Mert a törökök császárja bizalmába és oltalmába fogadta a vajdát és Buda átvétele után királlyá, vazallusává és védencévé tette. Ez az 1526-ik évben történt. A következő évben ezután a besztercebányai bányászok azt panaszolván fel, hogy nehézkesebben elégítik ki őket, mint ahogy méltányos, már pedig az ő megélhetésüknek a bérük az alapfeltétele, mind egy akarattal s együttérzéssel [Királyfalva (?)] a király telke alatt (Kralova falu van legközelebb Radvány községhez) fegyveresen összegyülekeztek. De a vajda, Zápolya János, felkészítve Czobor Mihályt, Magoczy Istvánt és Ratkay Gáspárt, meghagyta nekik, hogy lecsendesítve a zavargást, hozzák rendbe a dolgot. Akkortájt kezdett derengeni Magyarországon, különösen a bányavárosokban, az Evangéliom világossága, de csak szerényebben, a libetbányaiaknál azonban merészebb sugárzásban, bizonyos Fülöp Miklósnak, az istenigéje hirdetőjének, buzgósága folytán, ki tudós s épen- séggel hősi lelkületű férfiú vala, magához vévén mint- egy fegyvertársul ugyanezen hely iskolájának rectorát, mélyebb vallásosságra igen hajlamos embert. Bántotta a Sátánt, hogy az ő sötétsége észrevehetően oszladozik s nem is nyugodott meg addig, míg lázításaival fel nem tüzelte ezeket a királyi biztosokat, hogy azok ellen az eretnekek ellen dühöngeni kezdjenek. Elküldvén hát poroszlóikat, követelték a libetbányaiaktól, hogy egyházuk lelkészét adják ki nekik, hogy azt, mint a legveszedelmesebb eretneket, hivataluk* Az Egyetemes Levéltárban levő latin nyelvű másolatról fordította dr. Szolár Ferenc ev. főgymnasiumi tanár.
