Evangelikus lap, 1913 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1913-12-06 / 49. szám
4. oldal. Evangélikus Lap. 49. sz. 1913. december 6. lésnél nem használja. Mikor ezért Schrempfet elmozdítják állásától, Dorner Gusztáv fellbachi pap mond le papságáról s követi Schrempfet a bizonytalanságba szintén Kierkegaardra hivatkozva. Ez a két eset nemcsak Kierkegaard hatásáról tanúskodik, hanem bizony ságot tesz Kierkegaard jelleme s törekvése mellett is, melynek szolgálatába helyezte egész életét. t Komoly, minden áldozatra kész, szinte túlhajtott vallásosság és igazságszeretet Kierkegaard jellemének a gerince, mit atyja nevelt beléje. Ez keverte őt bele egy csomó összeütközésbe s szabta meg életének az irányát. A túlhajtott becsületesség elszakította őt mátkájától, megfosztotta egész életére a családi élet boldogságától, s belekényszerítette abba a helyzetbe, hogy szakításának érthetővé tételére a csábító diabolikus szerepébe öltözzék. Később egy rosszindulatú, frivol koppenhágai élclap elien indított hadjáratot, melyben teljesen magára maradt, magára zúdította az élclap haragját, nevetségessé tétette magát s kárörvendőknek szerzett a maga rovására mulatságot. Utolsó esztendeit pedig az a példátianúl kíméletlen harc töltötte ki, melyet a hivatalos dán keresztyénségnek üzent az igazi vallásosság az új testamentumi ideálok szent nevében Isten dicsőségének a keresetét tűzte ki maga elé életeszményül. Az új testamentumi keresztyénség álláspontjára helyezkedve kíméletesen és óvatosan konstatálni akarta az ideális és a tényleges keresztyénség között való különbségeket. Azonban a különbséget oly óriásinak találta, hogy magok a tények hallatlan prófétai gorombaságokká váltak a prédikációjában. Mert Kierkegaard szemében a keresztyénség épen fordítottja lett annak, amivé lennie kellett volna. „Az a mondás, hogy a hímzés minden Iyukacskája, a ruha minden ránca csudálatos hűséggel van visszaadva. Megengedem, hogy túlságos a realitás, mikor az imádkozó barátot arcának minden ráncocskájával odaállítják a saját sírja felé, vagy mikor az egész család megörökíti magát a családfő halála pillanatában a haldokló körül. Erős a realitás sok más, azaz minden szoborcsoportozatban, amelyen a családtagok örökítik meg magukat bánatukkal. De kit nem ragadna magával a szomorúság érzete, mikor látjuk a gyászoló matrónát az emlékezés koszorújával kezében bekopogtatni a kripta ajtaján, mely mögött hosszú életének támasza immár örök álmát alussza. Vagy mikor a feleség szent áhítattal félrevonja a halottas leplet, hogy még egyszer, utoljára megnézze és emlékébe vésse az örökre elköltözött, szeretett férj vonásait. Vagy a gyászoló férj, ki kezébe rejtve arcát, ott könnyezik felesége hamvai felett. És az oly korán meghalni nem akaró fiatal leány síremléke, kinek halálos ágyához odalép szintén korán elhunyt nővére és az égre mutatva megkönnyíti neki az utolsó nehéz utat. Vagy nem csalja-e a meghatottság könnyét pilláinkra ama megtestesített gondolat, amint a mama a kicsi „én nem akarok másról, mint a megfeszített Krisztusról tudni,“ az apostoloknak az életökbe került. A hitvallók üldöztettek miatta, a közönséges keresztyének is bizonyos mértékben szenvedtek érte. Ma a költő szerencsét csinál vele, egy szavaló prédikátor pedig nemcsak a szerencséjét alapozza meg vele, hanem egész komolyan majdnem szentet illető tiszteletben részesül miatta.“ Mivel ezt a tényállást a dán egyház vezérei takargatni igyekeztek s Kierkegaard hiába várta tőlük azt a beismerést, hogy az új testamentumi és a hivatalos keresztyénség között különbségek vannak s hogy a két fogalom nem fedi teljesen egymást, Kierkegaard arra a szerepre vállalkozott, hogy szemébe mondja a „csődöt mindenáron titkoló keresztyénségnek“ az igazságot s e célra kiválasztotta magának ellenfelül kortársát a híres és ünnepelt Martensent s az ő mondásain, szereplésén és sikerein demonstrálta azt a „példátlan korrupciót, hogy a keresztyénség még most is fennáll, miután hivatalos képviselői belőle igazi keresztyénségnek ép az ellenkezőjét csinálták.“ Mert a keresztyénség martirium. Amikor a világgal megbarátkozik és abban jól érzi magát, önmagával jő ellentétbe. Hosszas lelki tusa után, benső kényszer hatása alatt kezdte meg Kierkegaard a háborúságot s az élethalálharcban ő maradt holtan a csatatéren. Martensen Kierkegaardnak vészes komolyságú álláspontját túlzásnak bélyegezve utasította el magától, azután pedig előkelő hallgatással ignorálta. Kierkegaard azonban tisztán látva sorsának tragikumát, nem kortársai között pillanatnyi sikereket akart elérni, hanem a jövendő és az örökkévalóság igazságszolgáltatásába vetett hittel prófétáit s fanatikusan hitt abban, hogy Martensen gyerekecskéjét fölemeli s ez apró kezecskéjével öleli, élettől duzzadó puha ajkacskájával csókolja az óh! oly korán elvesztett édesapa hideg márványreliefjét. Sok, sok itt a realitás, úgy az eszmében, mint a kivitelben, de mi laikusok a szemlélés pillanatában erre nem gondolunk, mert igazi lelki gyönyörűséggel teljesen átengedjük magunkat a művész nyújtotta legnemesebb élvezetnek. De vannak aztán síremlékek, amelyek a realitás teljes mellőzésével ideális tisztaságban testesítik meg az eszmét. Mert lehet-e a halál gondolatát szebben, meg- békéltetőbben kifejezni, mint egy szunnyadó bájos nőalakkal, ki néhány mákfejet tart kezében; az idő múlandóságát szebben, mint Kronosszal, ki komoly gondolatokba merülve tekint le a sírba; a viszontlátás reményét, mint egy nőalakkal, ki a kriptaajtó előtt várja, míg az kinyílik őelőtte is; amaz utolsó lépést innen oda, mint egy megtört, fáradt, öreg Simeonnal, ki lassan belép a nyitott sírgödörbe; az életerő utolsó fel- lobbanását, mint az élet angyalával, ki még néhány csepp olajat önt a kialvó lángba.
