Evangelikus lap, 1913 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1913-11-01 / 44. szám
4. oldal. Evangélikus Lap. 44. sz. 1913. november 1. és praepositiókról valóságos tanulmányokat írnak. A rengeteg alapos és az exegetikai irodalom minden magyarázás-kisérletére kiterjedő figyelmes munkában azonban nagyon könnyen elvész a szavak és gondolatok összefüggése, a történeti fonál, vagy a legfontosabb: az eredeti egyszerű értelem.. Wellhausenről szinte azt lehet mondani, hogy ő a másik végletbe esik. Kommentárjai szűkszavúak, néha a bosszantásig rövidek. Egész „verseket“ magyarázat nélkül hagy, mert nem akar mindent megmagyarázni, csak azt, amit meg kell világítani. Ez Wellhausen ótest. kommentárainál sem volt máskép. Az exegeták barbár érzéketlenségének és boncolási dühének a hibájába nem akar esni * így kevés szavának nagyobb a súlya, mintha a lényegest nyelvi, archaeologiai és más antiquár-értékü szóáradatból kellene kihüvelyezni. Emellett Wellhausen vizsgálódásait az a „konzekvens szkepticizmus“ jellemzi, mely nélkül Jülicher szerint nincs tudomány s melynek alkalmazása Wellhausen- nek legnagyobb érdeméül tudandó be.** Ennek az elvnek épen a theologia területén való következetes és kíméletlen alkalmazása a speciális jellemvonása Wellhausen irányának. Sokak szemében ez Wellhausen legnagyobb érdeme, másokéban ez a legnagyobb bűne is. A szocialisták theologiai tudósa, Max * Mk 14.22-hez megjegyzi : „Ungern sieht man sich genötigt über die ergreifende und anschauliche Darstellung der... so wahrhaftigen Erzählung noch Worte zu machen.“ Ezt a jellemző megnyilatkozást, mint nem feltétlenül a tárgyra tartozót a második kiadásban törölte. (Das Evang. Marci 1. kiad. 127. 2. kiad. 120 1.) ** Jülicher : Neue Linien in der Kritik der evang. Ueber- lieerung 68. 1. Maurenbrecher azt mondja Kommentárjairól, hogy azok a ma létező legjobb evangéliumi kommentárok.* Wellhausen alapvető exegetikai munkát akar végezni s korrigálni akarja az „uralkodó exegesis“-t.** A bibliamagyarázat mai szóvivőinek a munkáit nem becsüli sokra s ebből nem csinál titkot. Az úttörőkre: Lachmannra,Weissere,Wilkere és Strauss Dávid Frigyesre, akik a múlt század közepén álltak virágjukban, gyakran és nyomatékkai hivatkozik, az újabbkori exegetákkal azonban meglehetősen könnyedén bánik s inkább hibáikra, mint érdemeikre mutat rá, hogy mosolyoghasson rajtuk. Ritkán helyesel, de előfordul az is, hogy haragszik. Bernhard Weiss különösen kikap tőle. A nagy irodalom dacára elölről kezdi a dolgot* Nem ragaszkodik a megszokott szövegekhez. Se Tischendorf, se Westcott-Hort kritikai szövege nem imponál neki, a württembergi bibliatársulat által terjesztett Nestle-téle szöveget „modern vulgatának“ nevezi s a többi kritikai kiadással együtt félreteszi. A szöveget a vatikáni, sinai és Beza-codexek, valamint a régi latin és syr fordítások alapján maga rekonstruálja, visszahelyezvén a Beza-codex által képviselt „nyugati szöveget“ is jogaiba. A minuskuláris kéziratokat teljesen figyelmen kívül hagyja. Annak, hogy ez meglehetősen hiányos apparatus, maga is nagyon tudatában van. 0 * Maurenbrecher: Biblische Geschichten (a Vorwärts kiadása!) 562.1. ** Einleitung (1905.) 3. 1 A 2. kiadásból ez a cólmeg- jeiölós ismét kimaradt. Azonban a „Das Evang. Johaunis“-ban van egy jellemzés, mely tisztán mutatja Wellhausen szándékait. 3. 1. tud lelkesedni s amelyben minden és mindenki a „haszon“ gondolatát iparkodik meggyökereztetni és egyedül uralkodóvá tenni! Ifjúságom vidám emlékeiből és hivatásom szomorú tapasztalataiból Németország tanítójának, Melanchtonnak lakóháza rázott fel, de csak azért, hogy ismét átadjam magam a reformatio gondolatának. Luther és Melanchton neve együtt és egymást erősítve tűntek fel tudatomban s amit ezután láttam, nem is választotta el a két nagy férfiú emlékét. A Kollegien strasse végén elém tárult a piac-tér, amelyen a reformatio századában épült városháza előtt két érc-szobor emelkedik. Mondanom sem kell, hogy e két szobor Lutheré és Melanchtoné. Isten tudja, miért, e két szobor egészen más érzelmeket é*s gondolatokat kelt, mint más szobrok. A német városok általában bővelkednek szebbnél-szebb és kevésbé szép szobrokban. A szobor kettős célt szolgál: emlékeztet és díszít. Nem tudom, mi, Wittenberg levegője vagy lakosságának múltja emlékein nevelődött érzülete okozza, hogy szobrai az előbbi, nemesebb cél szolgálatában állanak. Még Frigyes császár szobra is egészen más hatással van a szemlélőre Wittenbergben. mint pl. Berlinben. Az igaz, hogy a híres wittenbergi vártemplom kapujának szomszéd - ságában áll a császár-szobor s így nem csoda, hogy a művészeti szempontok háttérbe szorulnak a történelmiek mellett. A vártemplom, amelynek kapuján indúlt meg a reformatio, sokat szenvedett, de mindig kiheverte a csapásokat, épen úgy, mint az a vallás, amelyet a kapura szegezett tételek támasztottak föl a tetszhalálból. Az eredeti tételek nincsenek már a kapun, a kapu is elpusztult s helyette érckapu őrzi a nagy nap emlékét. Az érc állandóbb és szilárdabb, mint a fa, de vájjon a mostan élő evangélikusok hite szilárdabb és állandóbb-e, mint a fakapu kortársaié? A templom belsejébe kíváncsian, de áhítattal lép be az idegen. Az érckapu kiűz minden sivár érzelmet és hitvány gondolatot a lélekből. Nem fény és ragyogás, nem művészet és kincs fogadja a belépőt, nem is óriás méretek és hatalmas arányok; nem támad föl a látogatóban sem az irigység, sem a csodálat érzelme nem bírál, nem ócsárol, csupán meghatottság fogja el, amely még a gondolkodását is megállítja néhány percre. Ott állottam Luther sírja előtt. A sír bezárta a kihűlt testet, de a lélek szabad maradt és halhatatlan.
