Evangelikus lap, 1913 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1913-09-06 / 36. szám

1913. szeptember 6

Evangélikus Lap. 36 sz.

7. oldal

tok az egyes népszámlálások adatai alapján: elején van a legjobban, végén a kevésbé fejlődő felekezet:

1

2

3

4

5

6

7

1850.

izraelita.

Kör. kel.,

K- k«th,

r. kath.,

evang.,

umtar.,

reform.,

1857.

izraelita.

unitár.,

r. kath.,

gör. kel.,

reform.,

g. kath,

evang..

1809.

izraelita,

K- k»th.

r. kath.,

unitár.,

reform.,

evang.,

gör. kel.,

1880.

izraelita,

r. kath.,

unitár.,

evang.,

reform..

gör. kel.,

g kath,

189a

izraelita,

r. kath.,

g. kath.,

unitár.,

reform.,

gör. kel..

evang.,

190a

izraelita,

r. kath.,

g. kath.,

unitár.,

reform.,

gör. kel,

evang,

1910.

r. kath.,

izraelita,

g. kath..

unitár.,

reform.,

gör. kel.,

evang.,

Az izraeliták vezetnek, csak utoljára engedik át az elsőséget a római katolikusoknak, akik először a negyedik helyen, majd két ízben a harmadik, három ízben a második helyen vannak, végre az elsőre jutnak. A görög katholikusok változtatják a helyüket, végre a harmadikat veszik birtokukba, ide-oda mozognak az unitáriusok is, míg a negyedik helyen megállapodnak. A reformátusok az első alkalommal birt utolsó helyről az ötödikre kerülnek és ezt mindvégig megtartják. A görög keletiek is ide-oda hányódnak, de 1880-ban az utolsóelőtti helyre jutnak s nem is távoznak el onnan. Sajnos az evangélikusok, miután a 4—7. helyeken próbálkoztak, végezetül az utolsón állapodnak meg s ezt őrzik. A skála, amint látjuk 1890 óta állandó, kivéve az utolsó alkalommal történt helycserét a római katholikusok és izraeliták közt.

A lefolyt hetven esztendő története sok megszívlelendő tanulsággal szolgál. Tömeges áttérések üldözések már nincsenek, ennélfogva a hitfelekezetben rejlő benső és külső erők működhetnek közre a gyarapodásukban. Mellőzve az izraelitákat, akik a faji elszigeteltségnek és a nagy bevándorlásnak, köszönhetik szaporodásukat, amely időnkint rendkívüli mérveket öltött, a római katholikusok egyenletes, állandó és biztos gyarapodása ragadja meg a figyelmünket, amely bizonysága ön- és céltudatos tevékenységüknek. Az utolsó évtized haladásában része van mindenesetre socialis erőik kifejtésének is, amelytől mi evangélikusok, talán az anyagi eszközök elégtelensége miatt, húzódozunk, továbbá ezúttal némileg, a reverzálisok számukra kedvező mérlegének, általában pedig annak az erőteljes határozottságnak, amely minden föllépésüket jellemzi. Velük szemben az evangélikusok térveszteségében látunk bizonyos állandóságot, jeléül annak, hogy valami titkos féreg rágja életfájának gyökerét: hullanak a levelei, elszáradnak az ágai s maholnap a törzsre kerül a sor? Felvetődik a kérdés: Hát így kell ennek lenni? Hol van a gazda, mit csinálnak a kertészek? Hisz a többi felekezetek, református, unitárius és görög katholikusok körében is előfordulnak veszteségek, de az újabb idők határozott javulást mutatnak, különösen a görög katholikusok válnak ki e tekintetben, mert most már a hódítók közé álltak be ők is a másik szertartású katholikusok mellé. Szóval nem üres szólam, ha a katholi- cismus renaissanceáról beszélünk. (Együttes arányszámuk 1840-ben 57 85%, 1910-ben 61 83%, a protestánsoké 22*51 °/t» illetve hetven évvel később 19 30%.) Gyarapodásuk még erősebb lesz, mert erőik növekednek, a támadások következtében is, amelyeknek ki vannak téve, míg a protetánsok gyöngülnek részben saját mulasztásuk miatt, részben az anyagi eszközök hiánya következtében, legfeljebb a reformátusok ellensúlyozzák, illetve gátolják némileg a nagymérvű veszteséget. A tapasztalás különben azt mutatja, hogy a katolikusokat a kemény ökölcsapás felébresztette, a protestánsokat pedig a cirógatás elzsibbasztotta

Bármilyen is volt a veszteség, melyet eddig szenvedtünk, nem szabad kétségbeesnünk miatta, hanem okulnunk kell rajta. Még az se riasszon el bennünket a megfeszített munkától, hogy ma már lehetetlen számunkra a hódítás. Állásunkat, illetve számarányunkat meg kell tartanunk, ha pedig nem tudjuk mások előnyomulása miatt, (mert hisz’ az eltolódás nemcsak egy felekezeti«»I függ), a veszteséget a legkisebbre kell szorítanunk, amelyet nem lesz nehéz esetleg más, kedvezőbb alkalommal kipótolnunk.

(Folyt, köv.)

IRODALOM

Az Isten személyiségéről.

E kardinális keresztyén vallásoserkölcsi kérdésről, mint a keresztyén evangélium egy lényeges darabjáról figyelemreméltó tanulmányt közöl Bornemann V. frankfurti tanár és senior a „Zeitschrift für Theologie und Kirche“ ez évi folyamának második füzetében, amelynek gondolatmenetét a következőkben ismertetjük:

Ha Jézus az Istent mennyei atyjának s az írás „élő Istennek“ mondja, kinek tudatos akarata van és észszerű módon jelenti ki magát az embereknek, ki engedelmességet követel, az imát meghallgatja, az embereket a vele való életközösségre neveli s a bűnt megbünteti vagy megbocsátja, úgy ezek a meghatározások egy erkölcsi személyiségnek jellemző sajátságai.

Elméleti tudományos szempontból a személyiség fogalmának meghatározása ma más, mint az előző időkben. Ma távol tartjuk attól a természeti erők és jelenségek vagy abstract képzetek megszemélyesítését s minden socialista vagy természettudományos felfogással szemben, modern világ és életfelfogásunk legjelentősebb fogalmának tartjuk. Nem lehet azt a fogalmat Forel módjára a lélekkel vagy aggyal, esetleg a gondolatok, érzések és akarattörekvések complexumával azonosítani, mert az a sajátos értelemben vett személyiség megsemmisítésével volna azonos. E személyiség analógiája csak az ember lehet, vagyis az ő tudatos és egységes személyisége és korántsem az isteneszmének pantheista, monista vagy dualista értelmezése.