Evangelikus lap, 1913 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1913-07-05 / 27. szám
4. oldal. Evangélikus Lap. 27. sz. 1913. julius 5. Reméljük az egyházak is módot fognak találni arra, hogy e kérdés felett kimondják a maguk legigazabb véleményeit. Egyháztörténet — számokban. Irta: Zimányi Dániel. Egyháztörténet! Szó, amely ridegen és szárazon jelöl meg egy tudományágat. Nekünk evangélikusoknak azonban sokkal többet jelent. Oda értjük az üldöztetést, elnyomatást és nélkülözést; elvonultatja előttünk a földönfutóknak, a vértanúknak, a hősöknek és áldozatra kész híveknek hosszú sorát; templomoknak és iskoláknak emelkedését és leomlását jeleníti meg lelki szemeink előtt; felidézi tudatunkban Íróknak és tudósoknak, tanítóknak és lelkészeknek neveit, akik sokszor idegen névvel, néha idegen beszéddel, de mindig magyar szívvel és lélekkel munkálkodtak a magyar köz- művelődés műhelyeiben és állottak őrt a magyar kultúra váraiban. A mi egyháztörténetünk könnyeket csal szemünkbe, majd a fájdalom könnyeit, majd a büszkeség örömkönnyeit. Elszomorít, hogy aztán megörvendeztessen, elcsüggeszt, hogy fölemeljen. Nagy ősök ti, akik szenvedtetek, hogy mi büszkék lehessünk, dolgoztatok, hogy mi kényelemben éljünk, áldozatot hoztatok, hogy minket megkíméljetek, gondoltátok-e, hogy mi, a ti utódaitok, akiknek már nem kell szenvedni, dolgozni nem tudunk, áldozatot hozni nem akarunk? Ez az egyháztörténet nem rideg és nem száraz, mert fölhevíti vérünket és megindítja könnyeink árját, van azonban olyan egyháztörténet is, amely nem tettek továbbá Wundt, Erman, Oldenberg, Usener, Rohde, Goldziher, Cumont, Dieterich, Orelli, Nilson, Bousset, Bertholet, stb.) és az egyes különös problémák szakirodaimának összefoglaló, tömör ismertetése, melyből azonban a szerző álláspontja is kivehető. Népszerűsítő munkáról lévén szó a folytonos irodalmi utalásokat mellőzhetőknek véltem, de amennyire hozzáférhettem, az idevágó magyar irodalmat idéztem az egyes szakaszoknál. Praktikus szempontból (de kétségkívül a dolgozat logikai menetének a rovására) a vallástörténeti áttekintést a végére hagytam, de talán igy is sikerül a mai vallástudomány óriási mezején egy vezérfonalat nyújtanom. Úttörő kísérletnél a hibák, tévedések persze elkerülhetetlenek, de hogy ilyféle műre immár szükség van nálunk is mindenki könnyen belátja, aki e téren munkálkodik. In magnis et voluisse safest. (Bartók Gy.: A vallástudomány tárgya és módszere. Kolozsvár, 1910. Tscha- ckert-Szlávik: Rövid tanulmányi kalauz, Budapest, 1912.) Bartók Gy. Theologiai tudomány és lelkipásztörr'kép- zés. 1906. (Folyt, feöv.) ' V, i r i _ ben és eseményekben nyilvánul, hanem számokból kell kiolvasni, számokból, amelyet a népszámlálások nyújtanak. A népszámlálások és összeírások jelentőségét már az ókorban is ismerték. Jézus Krisztus születésével kapcsolatban van tudomásunk arról a számlálásról, amelyet Augusztus császár eszközölt az akkori római birodalom területén. A középkorban és az újkor elején a háborús zivatarok közepette nem igen, illetőleg ritkán gondoltak arra, hogy tudomást szerezzenek a lakosság számáról és egyéb körülményeiről. Hazánkban is a békésebb idők beálltával, amikor már megszűnt a török veszedelem, a pragmatica sanctio korában tartottak először népszámlálást, helyesebben összeírást, amelynek azonban épen úgy, mint II. József uralkodása alatt (1785) megejtett összeírásnak, valamint az 1805-ikinek, főképen adózás szempontjából volt jelentősége, amiért is főleg arra terjeszkedtek ki, ami az említett szempontból fontos lehetett. Csakis a XIX. században látták be annak szükségét, hogy az ország lakosait számba vegyék, még pedig ne csak adózási vagy katonáskodási szempontból, hanem egyéb tekintetben is, hogy a számbavétel által az állam kormányzói, hatóságai is, meg maguk a lakosok is tudomást szerezhessenek az ország gazdasági, közművelődési stb. állapotáról. A népszámlálás fontosságának felismerése azután megértette a vezetőkörökkel, hogy a számbavételnek időközönkint ismétlődnie kell, ha nemcsak a kíváncsiság kielégítésére akarják felhasználni, hasznos tanúlságokat is szándékoznak belőle vonni. Hazánkban eddig hét népszámlálást tartottak. Kettőt 1850-ben és 1857-ben (október 31-én) a bécsi császári királyi kormány foganatosított, a többi öt az 1869, 1880., 1890., 1900. és 1910. évek végén a magyar királyi kormány munkája. Hat évtizedről számolnak be a hivatalosan megállapított eredmények. Ismereteinket azonban még egy évtizeddel visszamenőleg kibővíthetjük egy derék férfiúnak, Fényes Eleknek odaadó és lelkiismeretes munkássága következtében, aki páratlan szorgalommal, mindenre kiterjedő gondossággal gyűjtötte össze az egyházi névtárakból, jegyzőkönyvekből az adatokat, amelyekből összeállította és fölépítette Magyarország statisztikáját. Oly munkát végzett, amelyre ma már egyes ember nem vállalkozhatik. Adatainak pontossága és megbízhatósága becsületére válnék akármelyik hivatalos összeírásnak. E nyolc népszámlálás, illetve összeírás szolgál alapjául annak az áttekintésnek, amelyet nyújtani szándékozom a hazai vallásfelekezetek állapotának feltüntetésére. Csodálatos, hogy mind a nyolc alkalommal figyelemmel voltak a lakosság felekezeti eloszlására, nemcsak a nagyobb országrészeket, hanem a kisebb területi egységeket (megyék, esetleg városok) illetőleg is. Az egybevetés tekintetében azonban már nem vagyunk ily kedvező helyzetben, csakis a magyar szent korona
