Evangelikus lap, 1913 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1913-06-21 / 25. szám

4. oldal.

Evangélikus Lap. 25. sz.

1913 junius 21.

konfirmáció diadala gyors és teljes volt. 1832 ben Hamburg is megnyitotta — utolsónak — templomainak ajtait a konfirmáció előtt s ezzel mindenütt meghonosult s egyik legszebb ünnepe lett a protestáns egyházaknak. Hódító útja azonban ezzel nem ért véget. A konfirmáció még ott is hódít, ahol az egyház és az evangélium min den vonzóerejét elveszítette. Hogy a neolog zsidóknál szokásos leánykonfirmáció minő összefüggésben áll a mi konfirmációnkkal, azt most nem keresem. Azonban nagyon figyelemreméltónak találom, hogy a konfirmációról a szociálisták, kik sok helyen az egyházzal egészen szakítottak s nem tartják „magánügynek“ sem többé a vallást, hanem annak kimondottan ellenségei lettek — nem tudnak lemondani s azt „ifjak avatása“ (Jugendweihe) formájában szociálista ünneppé tették. Az „Evangelisch-Sozial“ c. folyóirat legutolsó füzetében Busch K. A. leírja saját szemlélete alapján, hogy milyen egy ilyen szociálista „konfirmáció“. Leírása elég érdekes arra, hogy annak főbb pontjait mi is megismerjük.

Az ifjak avatása, amit Busch látott, Brémában folyt le. A szociáldemokraták „Bürgerzeitung“ c. lapja rendezte egy óriási nagy teremben virágvasárnap délelőtt 10 órakor. A terem zászlókkal és virágfűzérekkel volt díszítve, az ifjakká avatandó leányok és fiúk ünneplőben jelentek meg. Velük voltak a szüleik, rokonaik. Az egész aktuson több ezer ember vett részt.

Az ünnepély egy dalárda énekével kezdődött. Utána egy Sonnemann nevű volt tanító lépett a pódiumra, ki előbb egy saját szerzeményű tavaszi költeményét olvasta fel, azután pedig egy félórás beszédet mondott, amelyben kifejtette, hogy a tavasz is szép, de a feslő emberbimbók a tavasznál is szebbek. Az élet olyan, mint a tenger, melyen ő szeretne a gyermekek révkalauza lenni. Az utazás fáradalmait nekik is el kell viselniök. A munkássorsból ők is kiveszik a részöket. Ezért nem kell szégyelniök magukat, mert a munka öröm . .. Hogy ma nem mindenki számára az, annak az az oka, hogy sok a henyeember, aki a munkásból él s hogy a munkát nem fizetik tisztességesen. De ha a hatalmas szervezetek ezt kiküzdik, akkor megint öröm lesz dolgozni. De előbb küzdeni kell, mert az új kor nem esik az égből. Össze is kell tartani, mert ez erősebbé teszi a gyenge embert. Utalt Herkules történetére, akit a gyönyörök kisértettek, de ő a komoly munkát választotta. így mehet minden ifjú jobbra, vagy balra. A polgári szervezetek mindenféle kényelmes otthonnal, uniformissal s ehhez hasonló dolgokkal csábítják magukhoz az ifjúságot. A proletárifjak azonban oda kell hogy álljanak saját szüleik mellé. A proletármozgalom az ifjak szellemi és testi művelését tűzte ki céljául. Az ifjú még nem kész ember. Annak tartózkodnia kell az alkoholtól s minden piszoktól, bárminő formában csábítsa is. Jó könyveket kell olvasniok, hogy erősek és jókedvűek lehessenek. Ez után a beszéd után egymásután odamentek a pódiumra a gyermekek s a szónok mindeniknek adott egy könyvet s mondott egy mondást. Ezek között mondott olyanokat is, melyek a bibliából valók voltak, pl.: „A betű ől, a lélek elevenít“, vagy „Méltó a munkás a jutalmára“, vagy: „Legyetek az igének cselekvői“, vagy „Tartsd meg ami nálad vagyon“. Felhasználta a költők mondásait is. Azután mondott ilyeneket: „Elégedj meg azzal, hogy ember vagy“, — „Az ember másokra van utalva“, — „A munka nem szégyen“, — „A szabadság addig el nem pusztul, mig a kovácsok vasat kovácsolnak“, — „Az Isten nem segít, magad segíts magadon“. Bebel egy pár híres mondását is elmondta útravalóul, illetve áldásul s ezek mindig harsány kacagásra fakasztották a hallgatókat. Pl. „Az eget odaadjuk az angyaloknak és a verebeknek“, — „Az egyháznak nagy gyomra van: már egész országokat felfalt s még ez se elég neki“, — „A lelkesedés nem olyan, mint a sózott hal, amit egy pár esztendőre félre lehet tenni“, — „Azzal, amit egy szamár mond rólam, nem sokat törődöm“.

Az „áldás“ után a dalárda megint énekelt egyet s a közönség, miután megtapsolta a szónokot, szétoszlott.

Ez az „ifjúavatás“, sajnálatraméltó eltévelyedésnek látszik ami szempontunkból, azonban mégis érdekes bizonyítéka annak, hogy a legtöbb ember ünneplés nélkül nem tud ellenni. Ha az egyházat ott is hagyja, szükségét érzi annak, hogy élte fontosabb eseményeit ünnepi hangulattal, dísszel és fénnyel vegye körül. Van sok nagyon közönyös ember, aki az egyházra semmit nem ad, de azért a keresztelés, esketés vagy temetés ünnepélyes s komoly aktusától meg nem fosztja magát. Ha pedig közönye ellenséges indulattá válik, akkor teremt magának új ünnepeket. Ez az új alkotás az „ifjak avatásának“ az esetében ugyan tökéletlen utánzása s ellaposítása a konfirmáció komoly s lélekemelő ünnepélyének, de ép ez a tökéletlensége ad tápot annak a reménynek, hogy a szociálisták nem lesznek megelégedve ezzekkel a pótlékokkal s megint csak visszatérnek majd az egyházhoz. S tényleg konstatálható is, hogy az egyházi funkciókon való részvétel számaránya növekvőben van s még olyanok sem szívesen nélkülözik azokat, akik kijelentik, hogy ők semmiben sem hisznek.

Ez a fejlődés csak örvendetes volna, mert módot nyújtana az egyháznak itt ott arra, hogy a szívéhez fér kőzzön olyanoknak, akikhez szava csak ilyen különös alkalmakkor jut el. A szertartás alkalmával a maga igazáról is bizonyságot tehet azok előtt, akik ez elől az igazság elől el akarnak zárkózni. A konfirmáció különösen alkalmas arra, hogy szíveket nyerjünk vele Jézusnak és az ő evangéliumának. Alkalmassá teszi erre az az oktatás, amely megelőzi. Maga az ünnepély is lelkiszükségletévé vált az embereknek, ezt bizonyítja a brémai „ifjak avatása“, mely talán épen tökéletlensége miatt alkalmas arra, hogy figyelmeztessen bennünket, milyen más, mennyivel fölötte áll ennek az „ifjak avatásának“ a mi konfirmációnk.

S—S.