Evangelikus lap, 1913 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1913-01-11 / 2. szám

4. oldal.

Evangélikus Lap. 2. sz.

1913. január 11.

az evangéliumot, az majdnem kizárólag az ő dolga s még ntm igen hallottam, hogy valaki ebben korlátozva érezte volna magát Ha ahhoz az elvhez alkalmazkodik, hogy neki az evangéliummal való építés a dolga s az a kötelessége, hogy pártállásokra való tekintet nélkül egész egyházának kell valamit nyújtania, akkor a legszabadabban mozoghat. Azonban az még hiányzik, hogy ez a tény nyilvánosan is elismertessék. Hallottuk ug3’an az Oberkirchenrat azon megnyugtató 8 biztató kijelentését, hogy a hitvallásból nem akar merev törvényt csinálni s ezért hálásak lehetünk. Azonban ez a kije— hintés nem elég . . . Tudnunk kell igazán és teljes bizonyossággal, hogy hogyan fogják mégis alkalmazni Mi a világosság éles levegőjű korában élünk s enólkül nem számíthatunk arra, hogy a jövőben derék papi nemzedékünk lehessen. Az olyanokká', akik a dolgok fejlődése előtt eleve begombolkoznak, vagy pedig meghunnyászkodnaü akármilyen törvény előtt, manap már nem lehet egyházat és gyülekezetei építeni. A törvény alkalmazását illetőleg azt kell követelnünk, hogy meglehessen nyíltan mondani, hogy a hitvallásoknak ez és az az állítása nem felel meg a valóságnak s hogy senki se kény- szeríttessék istentisztelet alkalmával oly hitvallás elmondására, amit a templom falain kívül nem kívánnak tőle. Azok a beszédek, hogy az evangélikus egyházban nincs hitbeli kényszer, hogy a hitvallásokat nem tekintik törvénynek, hanem csak a hit (egyéni vagy korszerű) kifejezésének, egész addig nem sokat érnek s a helyzetet nem tisztázzák, míg az el nincs döntve. Szabad-e egy evang. lelkésznek a régi hitvallások egyes részeit határozottan elvetnie — a szószékben polémiának nincs helye, tehat arról nincs szó — s míg arra kényszerítik, hogy az oltár előtt oly dolgokat valljon, melyeknek elhívásét különben nem kívánják tőle . .“

Ezt a roppant fontos nyilatkozatot Harnack a maga egyéniségével, állásával és tudományával fedezi, azért nem szabad oly könnyen napirendre térni felette, mint a Traub-ügy felett, mely erre a nyilatkozatra alkalmat szolgáltatott.

Az igaz, hogy a Traub-ügy is gondolkozóba kell hogy ejtse az embert Harnack nem átallja azt mondani róla, hogy az Oberkirchenrat az egyházi jogbiztonságot ingatta meg Traub elmozdításával. Jatho Traubot a törvény alapján választotta védőjéül. Jathot elítélték s utána a — védőre is rákerült a sor. „Baumgarten tanár szerencsésnek tarthatja magát, hogy nem pap, hanem tanár s hogy nem a porosz egyház kötelékébe tartozik, mert most ő következnék.“ Amit Harnack csak a falra festett, az a veszedelem már Baumgarten tanárt is környékezi. Az akció ellene is megindult s arra irányul, hogy tanári állásában diskreditálja őt.

Még egy másik felette jellemző dologra mutat rá Harnack. Az első fórum előtt a vád képviselője megrovást kért Traub ellen. A breslaui konzisztórium a vád áttal kértnél súlyosabb büntetést mért a vádlottra, mert áthelyezésre ítélte. Az Oberkirchenratnak, mely másodfokon ítélt s amely elé az ügy valószínűleg a büntetés enyhítésére irányuló fellebbezések révén került, a legsúlyosabb büntetéssel sújtotta Traubot, amennyiben állásától elmozdította őt s hozzá Ítéletét többek között oly panaszra is alapította, amely már a polgári bíróságokat is megjárta s amely ügyben a két Ítélkező fórum Traubot jogérvényesen felmentette. Ezek a tények mindenesetre

alkalmasak arra, hogy a Traub ellen hozott Ítéletet éles, de nem előnyös világításba helyezzék. Azonban a Traub- ügy, mint egy pap ellen lefolytatott fegyelmi ügy, mégis csak a porosz egyház belügye.

Ránk nézve a háttere fontos, melyről Harnack idézett sorai szólnak. Két theologiai párt viaskodik egymással. Nem Traubért folyik a tulajdonképeni harc, hanem azért, hogy a hitvallások és dogmák egyes a haladás által megdöntődnek vélt tételei tovább is fenn- tartassanak-e s hogy megegyezik-e az a protestáns egyház szellemével és érdekeivel, hogy lelkészei oly formák betartására köteleztessenek külsőleg, melyek lényege rájok nem kötelező. Ahogy Harnack állítja be a dolgot, az egyház jövője függhet a liturgikus kényszer s a „tankötelezettség“ merev fentartásától. A kényszer s az őszinteség gúzsba kötése megakadályozhatja azt, hogy igazán vallásos és intelligens elemek papi pályára menjenek. Már pedig a vezetők intellektuális és társadalmi nívójának a sülyedése az egyházon is meglátszanék

Mi szerencsére távol állunk e harcoktól s e kilátásoktól. A mi egyházunk lazább talajában eddig nem tudott erős gyökeret verni sem a liturgikus, sem a tanbeli kényszer. A németországi állapotok pedig nem is csábítanak arra, hogy e fölött sajnálkozzunk.

A mi korunk nem kedvez a formalizmusnak. Az igazságot csak a szabadság légkörében véli feltalálhatni. Azért kívánatos, hogy „megálljunk a szabadságban,“ mint Pál apostol mondja s úgy szolgáljunk egyházunknak az evangélium és a keresztyén vallásosság hirdetésével és ápolásával. Szimonidesz Lajos.

A vallástanárok és segédlelkészek helyzete az ev. egyházban.

Köztudomású dolog, hogy a kultuszminiszter ur a múlt hónapban felhívta az ev. és ref. püspöki kart, hogy sürgősen terjesszék fel neki azon rendes lelkészek névsorát, akik már öt évnél hosszabb ideje szolgálnak A miniszter úr a prot. lelkészség fizetésjavításának oly sokat tárgyalt ügyét úgy akarja megoldani, hogy 400 koronás korpótlékot akar a folyó évtől kezdve kiutalni azoknak a lelkészeknek, akik legalább öt év óta szolgálnak és 800 koronát azoknak, akiknek tíz vagy ennél több szolgálati évök van. Az ev. püspöki karban eszmecsere folyt arról, hogy ki tekintendő rendes lelkésznek és az a felfogás nyilvánult meg, hogy a parochus lelkészeken kívül felveendők e jegyzékbe a kerületi irodavezető és a kér. másodlelkész, ellenben a vallástanárok és segédlelkészek kihagyandók. Magánúton szerzett értesülésem szerint két püspök úr határozottan így nyilatkozott, egy pedig fel akarja venni ezeket is. Nem tudom, hogy a püspök urak e felfogás szerint fogják e a névsort valóban megállapítani és a miniszter úrnak beterjeszteni,