Evangelikus lap, 1913 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1913-04-26 / 17. szám
III. évfolyam. 17. szám. Budapest, 1913. április 26. EVANGÉLIKUS LAP EGYHÁZI, ISKOLAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP Szombatonként jelenik meg. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, II., Fő utca 4, ahova a lapot illető mindennemű közlemény és küldemény, valamint az előfizetési és hirdetési dijak küldendők. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: SZTEHIO KORNÉL AZ ELŐFIZETÉS ÁRA : Egész évre 14 K, félévre 7 K Egyes szám 40 fillér. TáruzrrkesztAk: szOts Gábor é* hzimonidesz lajos Fömunkatirsak: HORNYÁNSZKY ALADÁR *• SZELÉNYI ÖDÖN dr. HIRDETÉSEK DIJA Kéthnsábos rgéaz oldal egyszeri hirdetésért 28 kor., féloldat 14 korona, negyedoldal 7 korona. Kisebb hirdetések (pályázatok) minden szóért 6 fillér. Több- szórós hirdetéseknél megegyezés szerint Tartalom : Hüttl Ármin: Autonómiánk romlása. — Szigma: Lelkészi irodai munkálatok az 1913. évben. — Tárca: Sztehlo Kornél: A nő társadalmi helyzetéről (Folyt.) — Különféle. — Hirdetések. Autonómiánk romlása. Régi panasz, hogy autonómiánk azóta, hogy egyházunk fokozottabb mértékben nyer évről-évre államsegélyt, fokról-fokra csorbul. Valóban alig van egyházi intézményünk, amelyre az állam közvetlen befolyást ne gyakorolna. Theologiai oktatásügyünk még ma az egyetlen terület, amelyen] az állam nem parancsol. Nép- és középiskoláink, tanítóképzőink, tanügyi férfiaink és lelkészeink mindannyian az állam ellenőrző és fegyelmi hatósága alá kerültek az államsegélyek révén. Ha megvalósul az az erős törekvés, hogy püspökeink is külön államsegélyből kapjanak fizetést, akkor azok megszűntek az evangélikus egyház független vezérférfiai lenni és nem lesznek egyebek, mint a mindenkori kormánytól függő állami tisztviselők. Sokan voltak azért egyházunk leglelkesebb hivei közül olyanok, akik, hogy autonómiánk sérthetetlenségét megőrizhessük, ellene voltak mindenféle állami segélynek s azt gondolták, hogy egyházunkban van magában elég erő arra, hogy valláserkölcsi és művelődési feladatait eredményesen végezze. Autonómiánk a múltban erős várnak bizonyult, amelyből sok veszélyes támadást és heves ostromot vert vissza a szorongatott evangélikus egyház. Érthető azért a panasz afölött, hogy ez a becses, hitbuzgó, apáinktól örökölt erősség a megélhetésért vívott mindennapi harcokban omladozni kezd és mindenki egész természetesnek találja, hogy az egyház tagjainak és vezetőinek mindent el kellene követniök, hogy ezt az omladozást, amennyire csak tőlük telik, megakadályozzák. Sajnos, a tapasztalat azt mutatja, hogy az autonómia megvédésére egyházunk elöljáróinak nem volt meg mindig a kellő érzéke, sőt maguk is hozzájárultak ahhoz, hogy az állam teljesen úrrá legyen az egyház fölött. Nem akarom hosszasabban szóvátenni azt, hogy az 1909. évi XIII. törvénycikk meghozatala és végrehajtása körül egyházunk vezetőségét milyen mulasztások terhelik és egyes tagok mily mértékben károsodtak ez által. Való dolog az, hogy az 1908. és 1909. évekre sokan elestünk a törvény jótéteményeitől, ami például nálam egyezer korona veszteséget jelentett akkor. De rá akarok mutatni arra, ami néhány héttel ezelőtt történt, ami világosan ellenkezik evangéliumi alapelveinkkel és erősen beleütközik egyházunk autonómiájába. Tudvalevő dolog, hogy a kul- tusminister a múlt év decemberében a rendes lelkészek jegyzékét kérte püspökeinktől, hogy a lelkészeknek korpótlékot adhasson. Püspökeinknek fel kellett volna venniük e jegyzékbe mindenkit, aki egyházunkban rendszeres lelkészi munkát végez azon az alapon, hogy rite vocatus est. A kultus- minister bizonyára nem tett volna kifogást a segédlelkészek és vallástanárok korpótléka ellen, ha püspökeink határozottan síkra szálltak volna ez ügyben, amint nem tett kifogást a püspöki titkárok korpótléka ellen sem, pedig ezek sem „parochus" lelkészek, sőt nem is végeznek tudomásom szerint szorosan vett lelkészi munkát: nem hirdetik az igét és nem szolgáltatják ki a szentségeket. A kultusminister a congruás lel
