Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1912-12-14 / 50. szám
1912. december 14. Evangélikus Lap. 50. sz. 5. oldal ködés, amelyet a jezsuiták a múltban minden téren, az egyházban, a politikában, az iskolában kifejtettek, nemzetközi jellegük, a modern állameszme megalkotása elleni állásfoglalásuk a rendet ismételve nemcsak pro testáns, hanem katholikus országokban is összeütközésbe hozzák az államhatalommal. (Nagyon igaz.) Nem kell Önök előtt a történetre hivatkoznom. És ezért ne csodálkozzanak uraim, ha evangélikus körökben a jezsuiták be vagy be nem fogadása kérdésénél azoknak az időknek emlékezete visszarezzen, amidőn hazánkat fanatikus hitgyűlölet tépte szét. Óvjon meg bennünket végzetünk állapotok feléledésétől, a mikor a nép tagjai hitük miatt elidegenitve lettek egymástól Ezért — és ezzel végezhetek — intő szavamat kell felemelnem, ha most Németország katholikus része előtt a szövetségtanács úgy állittatik oda, mint a kultúrharc felidézője, azok, akik ezt teszik, súlyos és végzetes felelősséget vállalnak magukra, amelyet sem a szövetség-tanács hatá rozatainak tartalmával, sem a döntésnél követett eljá rással nem menthetnek ki. Ezzel a beszéddel a kérdés persze még nincs elin tézve. A klerikálisok dühe a szövetség-tanács döntése miatt határt nem ösmer. Münchenben tartott december 4-én a Centrum-párt egy nagy gyűlést, amelyben „legmélyebb felháborodásukat“ fejezik ki a szövetség-tanács határozata fölött és felhívják a katholikus pártot, hogy az országgyűlésen minden eszközt megragadjon, hogy a katholikusok érzelmeit mélyen sértő törvény eltöröltessék. A badeni kormány a szövetség-tanács döntése folytán, Cohann jezsuita páternak, ki minden este 3000—4C00 ember előtt tartott vgliástudományi előadásokat Freiburgban, megtiltotta azok megtartását. Szóval a kultúrharc Németországban megkezdődött. Az ultrainontánék kezdték, de kérdés, hová fog az fejlődni ? Egyházi közigazgatásunk hibái. Irta: Mohácsy Lajos. (Folytatás.) II. Egyházi közigazgatásunknak és önkormányzatunknak legfőbb hatóságát, korollariumát a különféle fokozatú közgyűlések alkotják. Ezekben futnak össze az egyházi közigazgatás szálai. Hogy közigazgatásunknak egyik nagy hibája annak drágasága, azt a múlt számban fejtegettem. Egy másik nagy hibája közigazgatásunknak, hogy a közgyűlések valósággal a „laterna magica“ szerepét viszik. Ha hypermodern hasonlatot akarnék használni, azt mondhatnám, hogy a mi közgyűléseink igen sokban hasonlítanak a „mozi“ hoz. Mert amint a laterna magica által a falra vetített képek, amint a moziban a vászonra vetített alakok, élettelenek minden szellem és lélek nélkül valók, nem látnak, nem hallanak, nem éreznek, hanem gépiesen, chablon (film) szerint mozognak — ezen mód folynak le a legtöbbször a mi közgyűléseink is. Azok az előadói javaslatok a legtöbbször rossz organumú referensek — tisztelet a kevés kivételnek — egész életét megosztotta. Velők járt Sidon és Tyius tartományában is. Ez a kis közösség volt az első keresztyén egyház. Néha többen csatlakoztak hozzájuk, volt idő, hogy ezerszámra hallgatták az emberek Jézus tanítását, de volt idő, mikor Jézus egymaga maradt. Mikor az utolsó is, aki a veszedelembe egy darabon követni merte, azt mondotta: Soha se ismertem ezt az embert. — A Jézus-jelenések azonban új hitet öntöttek a teljesen reményt vesztett szivekbe Zárt ajtók mögött oltárt állítottak a Szeretetnek s azon ott égett a remény lobogó tüze. A Szeretet maga volt velők, mely ha meghalt is, él és győzni fog. Ez a hit szülte meg a jeruzsálemi egyházat, melyben a Szeretet még az enyém és tied különbségeit is megszüntette s amely igazán oly ideális közösség volt, hogy azt két evezred fejlődése sem tudta azóta újra elérni. Aztán jött Pál apostol s vele a theologia, mely az empirikus közösséget, az emberek lelkes szövetkezését s közös oltári szolgálatát a mennyei szférába transzponálta s ekklézsiát csinált a gyülekezetből. Az Istentől kiválasztottak üdvre rendelt közösségét. Ezt a haladást megkoronázta a római egyház, mely az egyházból üdvbiztosító intézményt alkotott. Aki részt vesz az egyház kultuszában, él az egyház által nyújtott kegyelmi eszközökkel, az üdvössége felől bizonyos lehet: az egyház még a purgatoriumből is kiimádkoz- hatja s kimisézi. . Aztán újra látjuk egy egyház születését. Luther vitatkozni akar a bűnbánat felől. Az egyház a maga egész súlyával ráfekszik az okvetetlenkedő barátra. Jön a pecsétes bulla, az átoklevél . . Mikor Lifther azt a tűzbe veti, az egyház igénybeveszi a politikai hatalmat s a fényes birodalmi gyűlés előtt akarja belefojtani a szót. Luther azonban nem retten meg. A lélek erős . . . s kimondja a nagy szót: Nem tehetem s nem is akarom megtenni. Az egyházi állapotok kritikájában igaza volt, hősiessége pedig egyenesen meghódította az embereket. Közel-távolban hallgatták szavát s meg kezdődött a nagy megújhodás. Nem új hit az, hanem a régi, amelynek lángja a „Lutheristák“ szemében lobog. Nem új ekklézsia fundamentumát teszik le, hanem az egyház lesz megint az, ami volt: Szentek, kegyes lelkek gyülekezete, akik az evangéliumot hallgatják s a Krisztus előtt meghajtják fejőket, az ő rendelését megtartják. A régi evangélium mellett azonban van mégis egy új szentségök s ez Luther bélyege az új egyházon: a lelkiismeret. Mikor hitről van szó, akkor nem köt és nem parancsol más, mint az Istenben
