Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1912-12-14 / 50. szám
Evangélikus Lap. 50. sz. 1912. december 14. 6. oldal. előadásában, a legtöbbször érthetetlenek, gépiesen leperegnek, mit sem törődve a hallgatósággal, a mit sem értő érdeklődők hangos indignálódásával, „halljuk“ ozá sával. És mert a gép érzéktelen, a chablon, a film merev — te is hiába szólalsz fel: a határozati javaslattól nincs eltérés, az merev és meg nem változtatható. A bizottság igy állapodott meg — ez ellen nincs appeláta. Hány olyan esetet ismerek én magam is, amelynél a józan felszólalást egyszerűen hallatlanná vették, s hoztak olyan határozatokat, amelyekkel valósággal kompromittálták önönmagukat. Arról meg ne is beszéljünk, hogy a gyűlési jegyzőkönyvek mennyiben felelnek meg okirat jellegüknek. De hibás a mi közgyűléseinknek a vezetése is. Felszólalások hallhatók, amelyek éppenséggel nem vonatkoznak a szőnyegen levő tárgyra. S mivel az elnök nem figyelmezteti a szónokot, a hallgatóság türelmét vesztve, minduntalan zavarja azt, aminek ismét csak az lesz az eredménye, hogy a felszólaló makacsul állván szólási joga mellett, a gyűlés lefolyása hosszabbra nyúlik, idő-pocsékolássá lesz. Hiba az is a mi egyházi közigazgatásunkban, hogy az egyes hivatalos ténykedések felett, alig szabad őszinte bírálatot mondani. Minden felszólalásnak nyomban személyes élt tulajdonítanak s az elvi küzdelmet a személyeskedés terére tólják át, ahol aztán az állás- foglalás nem elvek szerint, hanem egyéni rokon és ellenszenv szerint történik, már a szerint, a mint azt a sógorság, komaság és a pajtásság kívánják. megkötött lelkiismeret. — Az élet hullámai nem temették el ezt a közösséget, hanem miután hol a mélységbe sülyesztették, hol a magasba emelték, megmentették a mi számunkra is. Mirólunk azt lehet mondani, amit az igazi költőről: „non fit, sed nascitur“. Csakhogy ami arra nézve a hivatottság konstatálása, az az egyházak gyengeségének s sok bajának az oka. Ott van mindjárt a reverzálisok dolga. Az embernek a szive szorul össze, mikor olvassa Homola István megdöbbentő statisztikáit s arra gondol, milyen kevés értéke van azok számára az egyháznak, akik gyermekeiket más egyház részére elalkusszák. 1912 júliusában nem csupán 38, augusztusában nem csupán 22 csecsemőt vesztettünk, hanem még előbb ugyanannyi szülőt!! Minő rettenetes közöny és feneketlen vallástalanság beszél ezekből a számokból a — tömegvonzóerőn kívül. Közöny — igen, ez jellemzi a helyzetet s a hívek viszonyát egyházukhoz. Miért, honnan e közöny ? Nincsenek talán már szentek, kegyes lelkek, akik a közös épülésben lelki megnyugvást s lelki gyarapodást keresnénk ? Vagy az evangélium erkölcsi eszményei kopott s értéköket vesztett, forgalomból kivont pénzek lettek Ez is egyik nagyon nagy hibája egyházkormányzatunknak. A vezetőség megválasztásánál nem a közérdek, nemis a rátermettség, szorgalom, harcrakészség az irányadók a legtöbb esetben, hanem egyéb igen alázatos, egyenként fel sem is sorolható tekintetek.*) Ezekben kívántam nagy általánosságban rámutatni közigazgatásunk hibáira. Aki figyelemmel kiséri egyházi közállapotainkat — az kénytelen-kelletlen is befogja látni, hogy a kép, melyet cikkeimben feltártam — igaz. Ha szép-e, vagy rút — erről jobb nem beszélni. De ne hogy az a vád érjen, hogy én is csak sáporítok, gáncsolok — de a meglévő hibákon javítani nem kívánok, ime ideiktatom tiszteletteljes „véle- ményes-javaslatomat“, amelytől a helyzet szanálását remélem. Tehát: 1. Ne kreáljunk annyi mindenféle bizottságot, * Erezi mindenki e fonák helyzetnek kellemetlenségeit, imitt—amott, de csak privát beszélgetésben, hát-mögött, suba alatt szörnyen nagy is emiatt az indignálódás — de hogy eddig akadt volna valaki, aki azt nyíltan, leeresztett sisakkal is vallani merte volna — erre nem tudok esetet. Byzantinizmusra nevelődik a mostani nemzedék. Vezetőink egyik-másika valóságos autokrata, aki elé nem tanácsos külön véleménynyel merészkedni Hajlongás, stréberkedés, hipokritaság, s több eféle erények mutatkoznak most — előnyösöknek. Mi gregarius papok pedig? Jaj, dehogy is mernénk ellenkező véleményre vetemedni — előttük Hátuk mögött — az más. Ott mind hős, mind forradalmár. Mind elégedetlen, tud kritizálni, leszólni, lekicsinyelni. De szemben ? Hajlongunk mint a nádszál. Jaj — mert ahhoz, hogy a saját véleményünk mellett megálljunk, bátorság, gerinc kell . . . No de ki győzné sorba szemenként láncra füzögetni a mi gyatraságainkat ? Ha ilyenek a faktorok, a közegek — bizony a közigazgatás is ehhez való. az idők folyamán? Vagy nincs már szükség a lelkiismeret lángoló tiltakozására az ellen az állapot ellen, hogy vannak, kik mások hitének a szárnyait megnyirbálják, hogy annak rabtartói maradhassanak? !... Nem ! a mi szivünkből még nincs kiveszve se a testvéri együttérzés és egymás megértése után való vágyakozás, se az erkölcsi tisztaságra való törekvés. Luther bélyege se mosódott le egészen a lelkűnkről . . . csakhogy az önmegtagadás, a segítő szeretet, az erény útján való járás s az igaztalan szolgasággal való szembeszállás terén — gyengéknek, tehetetleneknek érezzük magunkat! Mit ér az, ha én vásárra viszem is a bőrömet ? 1 Az egész világgal, a bennünket környező társadalommal szemben nekem igazam s nyert ügyem úgysem lehet. Ehhez kevesen vagyunk . . . s hozzá magunkban sem bízunk. Nem merünk sem- melegek, sem hidegek lenni. Élünk békén, idillikus életet, mely azonban jobban szemügyre véve nem boldog élet, hanem csak tespedés, közöny. Ez a hiba s ennek oka abban rejlik, hogy most nem a világgal szakitők s dacolók egyessége az egyház mint volt, mikor megszületett, hanem egy oly történeti örökség és oly jogi intézmény, amelybe beleszületnek az emberek s együtt vannak sokszor olyanok is, akik nem tartoznak együvé.
