Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1912-04-13 / 15. szám
6. oldal. Evangélikus Lap. 15. sz. 1912. április 13. mek születésekor a vallás szenteli meg. Az anya szerencsés felgyógyulása felett természetszerűen felgerjedt hálaérzet az oltár előtt elrebegett imában találja kielégítő megnyilatkozását. A jegyesek egymás iránti hűségfogadalmát az Isten színe előtt nyilvánosan elmondott eskü erősiti meg. A bűntudat súlya alatt szenvedő lélek a vallásos cselekményben lel megnyugvást, megigazulást, ott nyer erőt új életre. A koporsó mellett kesergő szív fájdalmára a vallás malasztja csepegtet enyhítő balzsamot. Az életnek ily nevezetes pillanataiban a lélek szükségét érzi oly közbenjárónak, ki érzelmeit tolmácsolja, gondolatainak irányt adjon. A vallásos testületeknek ily körülmények közt kell különösen felvenni a lélek gondozásának szerepét. Ezzel bizonyítják be főképp az ő létjogosultságukat. Mulhatlanul szükséges tehát, hogy a koporsónál az egyház hivatásos kiküldöttje, a lelkész megjelenjék és ott megnyissa ajkait. És ha nem hozza magán a dogmák kónyszerzubbonyát, nem a hivatalos kötelesség rideg parancsszavát tartja szem előtt, hanem igaz felebaráti szeretet és az isteni gondviselés bölcsességében vetett rendithetlen hit, szóval igaz vallásos érzület dobogtatja kebelét, úgy megtermékenyül az ő lelke oly gondolatok gazdag sorával, melyek szavakban megnyilatkozva a vallás mindenható erejét hirdetik minden népeknek. A szívnek teljességéből megtelik a száj. Ezzel a fenkölt hangulattal lépve a végtelen szomorúságtól körülvett helyre, nem a koporsó néma lakója lesz központja gondolatainak, hanem csak az életben maradt, kínos szenvedéstől gyötört felebarátok, kik azt zokogva körülállják. A szivettépő fájdalom enyhítése, a pótolhatlan veszteség felett kétségbeeső lélek fölemelése, az úttalan sivatag tóvete- gébe jutott ember lábai előtt a vigasztalás zöld virá- nyába vezető ösvény megnyitása, a felháborult kebel megnyugtatása, a megdermedt agyvelő felengeszte- lése és megtermékenyítése, hogy belőle szabadító gondolatok serkenjenek, szóval az a feladata a vallásos érzületnek a koporsó mellett, hogy a fájdalom által önmagát elvesztett embert önmagának visszaadja, a halál fagyos birodalmából az életre, a kötelességek teljesítésére, Isten szép világának kifogy- hatlan örömeire feltámassza. Az a kérdés foglalkoztassa tehát a pap egész lelkét, hogy ezeknek és éppen ezeknek a kesergő sziveknek sajgó sebére, számot vetve azok miveltségi fokával, körülményeivel, életviszonyaival, gondolkodásmódjával, lelki állapotával, éppen ezen jelen esetben, mely gondolatokkal lehet enyhítő gyógyirt csepegtetni. Ne az önkényesen felvett alapige adja meg beszéde tartalmát, hanem a jelen esethez, az előtte szomorkodó egyének lelki állapotához keressen alkalmas alapigét, melynek bokráról a vigasztalás zöld leveleit koszorúba fűzheti. Vagy ha tán nem talál erre az esetre megfelelő alapigét, beszéljen alapige nélkül, szavai folyamán hintegetve el azon bibliai igazságokat, melyekben a gyászoló felek enyhülést, vigasztalást lelhetnek. De szavai ne legyenek általánosan tartott közhelyek, melyeket bárkinek sírjánál, bármely gyászoló közönség előtt kevés változtatással el lehetne mondani, hanem mindig a jelen esetre alkalmazottak. így tűnik ki minden szóból, hogy azok a jelen eset által megindított résztvevő érzelmekből fakadtak és bizonyos, hogy akkor szívhez is találnak. Ily tartalmú gondolatokat imába szorítani nem lehet. Az imának egyik természetszerű főkelléke a rövidség. Az áhitat azon magas fokán, ahol az érzelmek imában — Istennel beszélgetésben — keresnek megnyilatkozást, a lélek nem képes huzamosb ideig megmaradni. Hosszú ima alatt az érzelmek lassanként ellankadnak, a gondolatok szerte kalandoznak s az ima végre üres szavak felmondásává köznapiasodik. A vigasztalás célját szolgáló szavak ellenben, habár áhitat forrásából származnak, mégis inkább az értelemnek, okoskodásnak működése folytán jönnek létre s különösen oly alkalmaknál, midőn több különféle korú s viszonyú egyénekhez kell szólni, természetszerűen nagyobb terjedelemben bontakoznak elő s igy önkénytelenül is beszéddé alakulnak. Arra az eredményre kell tehát jutnunk, miszerint temetkezési szertartásunkból a papi szónoklatot kihagyni annyi volna, mint megfosztani lelkészeinket hivatásuk egyik legszebb cselekvénye terjesztésének lehetőségétől. Holott éppen arra kell törekednünk minden erőnkből, hogy a legalkalmasabb eseteknél a papi hivatal nólkülözhetlen szükségességéről bizonyságot tegyünk. Meg lehetne oldani a kérdést oly módon is, hogy a koporsónál a lelkész csak egy rövid imába foglalja a vallásos vigasztalást, de azután később meglátogatva a gyászoló családot, ott mondja el azt, amit a halotti beszédben belátása szerint elmondott volna. Azonban a jó pap úgy sem mulasztja el — amennnyire lehetséges — lesújtott híveit otthonukban is fölkeresni, de látogatással a szertartást pótolni nem lehet. Mert — különösen népesebb gyülekezetekben — ez ki nem vihető és mivel a szertartásnak nemcsak az érdekelt felekre, hanem az egész gyülekezetre kell hatni. Amellett kell tehát maradnunk, hogy a halotti beszédeket az egyház hivatása szempontjából fenn kell tartanunk, de arra kell minden lehető módon törekedni, hogy azok tartalma az igaz vallásosság követelményeinek megfeleljen. Sáss János.
