Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1912-02-24 / 8. szám
2. oldal. 1912. február 24. Evangélikus Lap. 8. sz. pozitív vallásával odajutnak, ahová a róm. katholi- cizmus jutott a nyugati államokban. Önök hozsannát zengenek a felekezetiség- nek. Én meg azt mondom: „Le a felekezeti- seggel“ Aki Magyarországon a felekezetiség eszméjét propagálja, az a klerikálizmus malmára hajtja a vizet. Minden lépésnek, mely a felekezetiség érdekében történik, legyen az szellemiekben vagy anyagiakban, a katholikus egyház veszi hasznát. És most önök a felekezeti harcot megkezdték a kálvinisták ellen. Teszik ezt, midőn a testvériségre hivatkoznak. Hát uraim, legyenek legalább őszinték és ne emlegessék a testvériséget, midőn a gyűlölködést prédikálják. Sztehlo Kornél. A protestantizmus álláspontja korunk tudományos és szociális mozgalmaival szemben. Irta: Koller István. Midőn vizsgálni akarjuk a protestantizmus viszonyát korunk eszmeáramlataival szemben, első sorban meg kell határoznunk a protestantizmus lényegét. A protestantizmus fogalma két dolgot rejt magában : tiltakozást a formalizmus ellen és reformálást. E fent érintett viszony megítélésénél is ezt a protestáns elvet kell követelnünk s első sorban nem szabad engednünk, hogy maga megcsontosodott eszmék és dogmák hitére helyezze a fősúlyt. Formalizmus van a katholicizmusban: az imáknak például kevésbbé minőségétől, mint inkább mennyiségétől függ az üdvösség és a bűnbocsánat elnyerése. A protestantizmusban ezzel szemben a szív érzelmén nyugszik a súlypont. Gesinnungsreligion und nicht Gesetzesreligion. A protestáns elv második emlitett lényeges tartozéka a reformálás, ennek célja összhangba hozni a vallásos eszméket a kor tudományos kutatásai révén megállapított világnézettel. Jelszava tehát a haladás és a szabad véleménynyilvánítás joga. Mindig különbséget tesz a hit isteni és a világnézeti elemei között, azért dogmákkal a gondolkodást le nem kötheti. A protestáns elv egyúttal ősJceresztény elv. Hisz a megváltás is megszabadította a zsidónépet a betűhöz való ragaszkodás, a formalizmus alól. A törvény helyett átélés, érzés, bensőség lépett. A betű öl. Jézus cselekedete épp azért világtörténeti esemény. Jézus nagy jelentősége abban áll, hogy a vallást odaemelte, ahol még eddig nem volt, külsőség helyett benső elemmé vált és Isten szerető atyánkká. Modern korunk nem a renaissancekori mozgalmakban, de Jézus e felfogásában veszi kezdetét. Csak a középkor aszketizmusa homályositotta el a keresztény elvet s ekkor jött a protestantizmus, hogy visszaállítsa eredeti tisztaságába. A protestáns lelkész a modern költészetben. (Részlet szerzőnek a JVL P. I. T. pozsonyi körének 1911 december 2-iki estélyén tartott felolvasásából.) Irta: Dr. Szelényi Ödön. (Folytatás.) Manapság ezen elv különösen hangsúlyozandó, mert ma protestáns lelkész már nem léphet fel úgy, mint közvetítő a gyülekezet és istene között, sőt mindinkább tért vészit az a hit is, hogy a lelkész, mint teológus az Isten igéje és az isteni titkok legjobb ismerője, mert sokan úgy látják, hogy a pap nem rendelkezik az Isten megismerésének külön, titkos forrásaival sem. Mi az tehát, amit mi evangélikus laikusok első sorban kívánunk a modern lelkésztől, ha már élethivatásának régi nimbusza veszendőbe ment és csak az ö személyi magatartása emelheti hivatását a tekintély színvonalára ? Azt hiszem, sokan egyetértenek velem, ha azt mondom, hogy a modern keresztyén első sorban azt kívánja lelkészétől, hogy személyes hite legyen, hogy benső meg- győiödésböl tegyen bizonyságot a Jézusról. E szempontból aztán egyre megy, hogy az illető konzervatív vagy liberális teologus-e, csak hitének őszinteségében ne kételkedjünk, mert ez a fő, tehát a vallásos élet, nem pedig a teológiai álláspont. Ebhez járul még egy mozzanat. Nem lehet a modern pap közönséges funkcionárius, aki csak gépiesen teljesíti kötelmeit, de még az ékesen szóló lelkész sem elégít ki, ha nem jár vele párhuzamosan a híveinek szentel lelkipásztorkodás, az a személyes szolgálat, melyet az újtestamentom e szóval fejez ki: diakonia. Vannak, akik prófétát akarnak látni minden lelkészben, igaz is, hogy egy nagy prófétára igazán szüksége volna ennek a vallási megújhodás után sóvárgó korunknak, de minden pap nem lehet próféta, csak azt kell megkövetelnünk mindenkitől, aW erre a pályára lép és rajta működik, hogy valami legyen benne, ami az embereket felfelé vonja, az pedig az emlitett kettőn fordul meg: a vallásos tartalmon és személyi odaadáson. Az evangélikus lelkészi kar minden időben büszkeséggel tekinthetett vissza a maga múltjára, mert története gazdag, imponáló, felemelő, önfeláldozó jellemképekben és a szellemi kultúrát, is előbbrevivő hősökben. De ezek mellett az igazi lelki-
