Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1912-02-10 / 6. szám

1912. február 10.

2. oldal. Evangélikus Lap. 6. sz.

egyházak 3 milliót meghaladó népe, állandóan az az ijesztő rém, mellyel, az egyedül üdvözítő egyház vezérei híveiket féltékennyé tenni, fanatizálni olyannyira képesek, hogy készebb lemondanak saját anyagi előmenetülökről is, semhogy abból, ami állítólag papjaiknak ezer év óta kizárólagos tulajdona, másoknak — (értsd: a protestánsoknak és zsidóknak) — egy talpalatnyi földet átengedni hajlandók volnának.

Ezért mondom, hogy nagy szerencse a rk. egyházra nézve, hogy mi vagyunk. Ha mi nem volnánk: az volna a legokosabb politika részükről, hogy mielőbb létesítsenek protestáns egyházakat ijesztés s fanatizálás céljából. A féltékenység, amit híveikben mindenféle furfanggal, sokszor a való tények merész elferdítésével (p.

o. hogy az övék „üldözött egyház“) híveikben felszítaniok sikerült, ma már oly magas lánggal lobog, hogy valósággal olthatatlan gyűlöletté fajult.

Tagadhatatlan, hogy van mit félteniük.

Nem akarok kiterjeszkedni most arra a roppant erkölcsi befolyásra, amit híveikre szinte korlátlanul gyakorolnak; arra a megdöbbentően fölényes uralkodásra, mellyel 8 — 10 millió emA protestáns lelkész a modern költészetben.

(Részlet szerzőnek a M. P. I. T. pozsonyi körének 1911 december 2-iki estélyén tartott felolvasásából.)

Irta: Dr. Szelényi Ödön.

Alig van élethivatás, melynek felfogása és értékelése az utolsó évszázad alatt oly mélyreható változást szenvedett volna a közludatban, mint a lelkészi pálya. Átalakult, vagy átalakulóban van a közfelfogás e hivatal mibenléte, erkölcsi és szellemi tartalma, súlya és hatáskörére nézve egyaránt. Olyan követelésekkel, sőt vádakkal lépnek fel a papság ellen, aminőket a múlt században nem ösmertek. Szembetűnően nyilvánul a lelkészi hivatal szociális jelentőségének ez átalakulása a szépirodalomban, amely a korszellem változásait nyomon kiséri, uralkodó eszméinek hangot ad és a maga értékítéleteiben a kor színét viseli magán. Ha egy futópillantást vetünk a XVIII. század végén és XIX. század kezdetén megjelent azon irodalmi termékek főbbjeire, melyek az evangélikus papcsaládok életéből veszik tárgyukat és ezekkel összehasonlítjuk az utolsó évtizedek hasonló tárgyú termékeit, azonnal megértjük, hogy ott

bér lelkét felelősség nélkül irányítják: ezúttal kizárólag anyagi érdekkörük megvilágítására óhajtok szorítkozni.

Néhány számbeli adatot szándékozom fölhozni arra nézve, hogy az „egyenlőség s viszonosság“ elvének magas perspektívájáról tekintve, hogyan fest a helyzet?

Az ország területének 34#48 7o kötött birtok. A rk. jellegű birtok — a vallás — és tanulmányalap nélkül, 1,696.796 katasztr. hold. A vall. s tanúim, alap 290.663 k. hold, együtt 1,987.418 k. h. A rk. egyházi birtok értékét hozzávetőlegesen IV2 milliárd K-ra becsülik. Ez a birtok, a legrosszabb kezelés mellett is jövedelmez évi 80 millió K-t. Ez összegből egy egyházi emberre, a szerzeteseket is beleszámítva, átlag 7000 K jut. Egy világi ember pedig, aki akár kezével, akár eszével dolgozik, keres átlag 1000 K. És mégis ezeknek a szegény keresetű embereknek adójából az állam 100 millió K-val támogatja a különben is dúsgazdag egyházat. Ez még nem elég. Ezen kívül még párbér, stóla stb. címén szintén milliókat fizet a kiskeresetű nép gazdag papjainak.

Nincs a világon még egy ország, hol a

nem csupán az Ízlés esztétikai változásairól van szó, hanem sokkal mélyebben rejlő szellemi és szociális tényezők hatásáról. A XVIII. század irodalmában szinte uralkodó az evangélikus lelkész idillszerű képe. Ki ne ismerné az angol Goldsmith hires vakefieldi lelkészét, a derék Primroset házanépével, aki sok hányattatás után a biztos boldogság révébe jut ? E regény, noha meséje kissé valószínűtlen, sok erkölcsi oktatása a modern ember szemében eléggé unalmas, lelkészi alakja pedig szine- hagyott még ma is ott forog az olvasók kezén és nem kis dicsőségére válik, hogy ő inspirálta a világhírű sesenheimi lelkészi idillt Goethe: „Dichtung und Wahrheit“ című önéletrajzában. És ott van Voss, német költő, hajdan oly népszerű Louise című idillje, a grunaui evangélikus lelkész tiszteletreméltó alakjával, akiben nagyszüleink oly sokat gyönyörködtek. Mig Goldsmith regényében még megvan az a bizonyos romantikus iz, melyet az angol szellem oly nagyon kedvel, Voss költeménye már teljesen józan, de sikerült rajza korának. Egyszerű hálókabátban, sapkával ősz fürtéin, örökké vidám arccal lép elénk Voss lelkésze a XVIII. századvégi boldog ember típusa, kinek derült istenbizalma, bizonyos önelégültséggel is párosul.

Bizony ennek a papnak a boldogságát semmi sem zavarja, nyugodtan tenyészthet méheket, nyeseget-