Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1912-02-03 / 5. szám
2. oldal. 1912. február 3. Evangélikus Lap. 5. sz. kodnak. Ennek a múltnak az emlékei nem engedik, hogy mi akár az egyik, akár a másik iránynak egykönnyen áldozatul essünk. A katholi- cizmus erős szervezkedésével szemben azonban igen érezzük, hogy az egyetértésre, a tömörülésre szükségünk van, ha az előrelátható küzdelmek közepette meg akarunk maradni. És ha az egyesülés a két egyház Uniójának alakjában ezidőszerint még nem lehetséges, keressünk egy más formát, amely a két egyház különállásának fentartása mellett erőink egyesítését lehetővé teszi. Ez a forma szerintem a két protestáns egyház szövetsége lenne. A szövetség célja ez lenne: mindenütt, ott, ahol az egyik vagy mindkét egyház gyönge, hogy intézményeivel nagyobb sikert elérjen, közös intézményeket létesíteni. Ez a közösség az erősebb intézményekre is ki lenne terjesztendő, amennyiben azok rendeltetése és célja, mint például a theologiai oktatás, a felekezeti szférát nem érinti. Milyen szép eredményt létesített például a két egyháznak Székács és Török szuperintendensek idejében megvolt összetartása a protestáns árvaházban! Miért nem lehetne például az eperjesi jogakadémiából, amelynek 300 hallgatója között csak 91 ág. ev. hallgatója van, erős, közös protestáns jogakadémiát alkotni. Barkóczí menesztve. — Dramolet. — A holdutcai minisztérium egyik jól fűtött termében kényelmes zsöllében ül a magyar állami középiskolák mindenható intézője. Titkárja éppen a legújabban tervbe vett igazgatói kinevezések dolgában referál neki. A miniszteri tanácsos kezében tartja a plajbászt, betekint a bizalmas jegyzetekbe és egymásután törli a protestáns és zsidó jelölteket és azokat, akik vonakodnak a kongregációba belépni. Neki tiszta és megbízható tanári kar kell, aki pedig nem kongregációnista, az legalább is gyanús. Ebben a percben egy miniszteri szolga lép be írással a kezében. — Hát maga, mit alkalmatlankodik? Nem mondtam, hogy engem most ne háborgasson senki — kiált a szolgára. Ez azonban nyújtja az írást: És ott van az a sok vidéki algimnázium, ott vannak a tanítóképzők, ott a leánynevelőintézetek és vajmi gyéren és gyöngén az evangélikus és református internátusok. Egyszóval az egész iskolaügy. Erőink elégtelensége folytán egyik iskolát a másik után az államnak vagyunk kénytelenek átengedni, amely azokat aztán kisebb-nagyobb sikerrel katholizálja. Holott, ha egyesítenők a szétforgácsolt erőket, oly iskolákat tudnánk létesíteni, amelyek az autonómiánkra nézve annyira veszélyes állami szubvenciót is feleslegessé tennék. Mily szép eredményeket érhetnénk el az irgalom munkáinál, az árvaházaknál, kórházaknál, a diakonissza-intézménynél erőink egyesítése által! A kezdeményezés megvan: protestáns árvaház, Bethezda stb., de hát ezen a téren még igen sok a tennivaló. A diasporát és a lelkészkedést a hadseregben, börtönökben és más állami intézményeknél szintén közös intézménnyé lehetne tenni. Feltétlenül szükség van az erők egyesítésére az állam és az egyház közötti viszonyokban való erős állásfoglalásra. Erre nézve van már közös szervünk a közös protestáns bizottságban, amely immár 15 esztendeje zajtalanul és habár nem kielégítő, de el nem tagadható — Kérem, lessék ezt átvenni, a kegyelmes úrtól hozom. A miniszteri tanácsos nézi az írást, elhalványodik. Odavágja az írást az asztalra, veszi a kalapját és távozik. Nemde, kedves kis drámai jelenet! Másnap este a Hungáriában fényes bankett. A miniszterelnök felgyógyulását ünnepli a nemzeti munkapárt. A miniszterelnöktől jobbra ülnek: gróf Tisza István, gróf Zichy János és Berzeviczy Albert. — Ezt jól csináltad János — mondja Tisza. — Hát csak azt tettem, hogy elküldtem egy rósz referenst — felel Zichy. — És megszabadítottad a pártot egy lidércnyomástól — jegyzi meg Berzeviczy. Lukács most már joggal hangoztatja egységét a pártnak. Az „Alkotmány“ pedig dúl-fúl és excommuni- kálja Zichy Jánost. Se non e verő . . .
