Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1912-12-07 / 49. szám
1912. december 7. 5. oldal Evangélikus Lap. 49. sz. a fiúk mindannyiszor igen nyomatékosan figyelmeztetnek rá. Célunk az volt, hogy ha az egyetemes egyház, amint gondoltam akkor, egy nagy evangélikus árvaháznak létesítését határozza el, akkor a mi filléreinket annak fogjuk adni; ha ez nem történnék meg, majd más módon fogjuk gyűjtésünk eredményét az árvák javára fordítani. Egyetemes egyházunk utóbb szintén elhatározta, hogy a reformáció négyszázados jubileumát valami nagyobb jelentőségű alkotással fogja megünnepelni, de nem volt szerencsés a cél kitűzésében. Első tervét ugyan, egy országos irgalomház építését, elejtette, de a második terv, amelyet az idei közgyűlés állapított meg, hogy a theológus ifjúság neveltetését tegyük ingyenessé, szintén nem találkozik azzal a helyesléssel és nem váltja ki a hívekből azt a lelkesedést, mely a sikeres munkát e téren és az eredményes gyűjtést biztosítaná. Én nem vagyok megelégedve sem a céllal, amelyet az egyetemes közgyűlés kitűzött, sem a gyűjtés eddigi módjával, mert úgylátom, hogy nincs meg az egyház vezetőiben a kellő lelkesedés az ügy iránt és nem tudják a hívek áldozatkészségét a szükséges módon felkelteni. Egyházunk közállapota napjainkban nagyon siralmas. Számbelileg fogyunk, híveinkben nincs meg a kellő buzgóság és hűség, hiányzik az erőteljes evan- gélomi öntudat s ezért a reverzálisok révén évente rengeteget veszítünk. Ez azért van, mert diasporális egyház vagyunk; nem tudunk eléggé gondoskodni ifjúságunk vallásos neveltetéséről, mert szegények vagyunk, másrészt nem ismerjük fel az idők jelét s versenyezni akarunk az állammal abban, hogy fényes és drága középiskolákat tartunk fenn másvallású ifjú és egyházközönségünk mindent az egyházi tisztviselőktől vár, minden hiányért őket teszi felelőssé. Egyházi elöljáróságaink is általában csakis a külső, főleg a vagyoni ügyek igazgatását tekintik egyetlen feladatuknak. Ez a felfogás, félreértése a protestáns egyház lényegének. Ennek szomorú következményeit tapasztaljuk is. Közel s távolból hozhatnánk fel példákat arra, hogy a lelkésznek angyali jósága, ügybuzgosága egymagában, az egyházközönség, főleg a presbyterium közreműködése nélkül, nem képes az egyházi életet virágzóvá tenni Nézetem szerint az egyházi elöljáróságoknak az lenne a szebbik feladata, ha az egyéni, családi, társadalmi élet erkölcsi hatású jelenségeit állandó figyelemmel kisérnék és a szükséghez képest intézkednének is. Egyházaink csakis így lesznek igazában a társadalmi és állami rend fentartásának nélkülözhetlen tényezői. A napokban olvastam, hogy az osztrák belügyminiszter rendeletet bocsátott ki a mozgófénykép előadások megrendszabályozása tárgyában. Valószínűleg a magyar belügyminiszter is hasonló eljárást fog követni. Kérdem, nem egy nagyon szép és hozzá illő feladatot teljesítenének-e egyházaink, ha a kormányt a fenforgó ságnak és vágjuk magunk alatt a fát azzal, hogy lassan ki-kiadjuk kezünkből az egyház veteményes kertjét: az elemi népiskolát. Én azt hiszem, hogy a reformáció emlékét a legméltóbban népnevelésünk alapos felkarolásával ünnepelhetnők meg; ez illik legjobban egy Luther, Melanchthon és kortársaik és munkatársaik nagy szelleméhez és ez válnék legjobban egyházunk jelen súlyos helyzetének javára. Különösen azok nevelésével kellene többet törődnünk, akik elvesztették természetes táplálóikat, nevelőiket, szülőiket: az árvák ügyét kellene jobban felvennünk. Meg kellene emlékeznünk a szentirás mondásáról, melyet Jakab levelében olvasunk: „A tiszta és Isten előtt és az Atya előtt szeplő nélkül való isteni szolgálat abban áll : Meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságokban és szeplő nélkül megtartani magát e világtól.- Ha nem is mondaná ki ezt szent könyvünk, egyházunk megerősödésének és gyarapodásának érdeke parancsolja nekünk, hogy az árvák ügyét karoljuk fel, mert minden árvában egy-egy családot menthetünk meg az egyház számára. Ha nem tesszük meg mi, megteszik elleneseink, aminthogy fájdalom, itt Budapesten igen sokszor megesik. Ha azonban az árvák ügye nem is volna olyan szent ügy, mint amilyennek én érzem, különösen, ha nagycsaládú szegény férfi vagy nő koporsójánál kell az evangéliom vigasztaló szavát hirdetnem, már csak gyakorlati szempontból is erre kellene híveink figyelmét, érdeklődését irányítani, hogy minél nagyobb áldozatkészségre bírjuk őket. Mert árvák mindenütt vannak és lesznek is mindaddig, amíg a halál kor- és személyválogatás nélkül fogja szedni áldozatait. esetben felmentenék a rendelettel, egy csomó uj hivatalnok beállításával járó terhek alól az által, hogy a kóros jelenségeket észlelve a helyi hatóságoknál való közbenjárással a visszaéléseket lehetetlenné tennék. Ismétlem és ne felejtsük el, hogy régi egyházaink rendőri, bírói, tanári, orvosi stb. szolgálataik által érdemelték ki nagy tekintélyüket. Ne felejtsük el azt sem, hogy egyházaink csak addig a Krisztus vallásának intézményei, amíg a változott viszonyok között is megtalálják azt a rendeltetésüket, hogy a létező életviszonyoknak, intézményeknek valláserkölcsi tartalommal való megtöltéseben közrehatni képesek. A vallásellenes vagy a vallás iránt közönyös mai hírlapirodalom nevelésének eredményeit mi sem igazolja feltűnőbben, mint az a szinte általánossá vált felfogás, hogy a ,vallás maradjon a templomban.“ Protestáns ember is sok van, akit ez a felfogás megtévesztett. Én pedig ezzel szemben nem habozom az ellenkező felfogást vallani és hirdetni, hogy a Krisztus vallását mindenhová be kell vinni, a családba, a társadalomba, szórakozásainkba, nyilvános helyi vagy egyéb közgyűlési termeinkbe. Tagadom, hogy a Krisztus neve, a Krisztus vallása
