Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1912-12-07 / 49. szám
2. oldal. 1912. december 7. Evangélikus Lap. 49. sz. Mi ebből a tanulság ? Korunkban az igazság és világosság hirdetése már nem jár azzal a veszedelemmel, amilyennel járt Jézus korában, vagy csak a reformáció korában is. És mégis azt tapasztaljuk, hogy sokan nem merik az igazságot és saját jobb meggyőződésüket megvallani, attól félve, hogy ez nekik valamikép ártani fog. Különösen minket evangélikusokat vádolnak azzal, hogy nem merünk őszinték lenni, hiszen ismeretes, hogy a „lutheránusság“ ellenfeleink körében máris, mint a „kétkulacsosság“ a „színt vallani nem mérés“ jellegző tulajdonságának mondatik. Vonjuk le Jézus idézett szavaiból a konzekvenciát, hiszen mi vagyunk a világ világossága és ha meggyűlt bennünk a gyertya, ne rejtsük el azt félénken a véka alá, hanem hagyjuk azt fényesen bevilágítani a körülöttünk tátongó sötétségbe. Egyházi közigazgatásunk hibái. Irta: Mohácsy Lajjs. Tudom, hogy darázsfészekbe nyúlok. Tudom, hogy különben sem csekély számú haragosaimnak táborát ismét jó egynéhánnyal növelni fogom. De hát először is: aki haragszik annak nincs igaza; másodszor meg: egyáltalán nem törődöm vele, ha haragra lobbannak is egyesek cikkeim miatt Én csak valahogy elviselem a haragjukat. A fő az,- hogy cikkeimet elolvassák s így belenéznek az elébük tartott tükörbe, amelyben meglátják képüknek hűséges mását. Ha e tükörben olyant látnak, aminek láttára haragra kell lobbanniok, ám vessenek magukra. Tulajdon képmásukat látják benne. A tükör maga: sima és tiszta. És ami a fő: hűséges. Hogy a kép, amit visszatükröz, milyen lesz : szép-e vagy rút, az attól függ: ki áll a tükör előtt?! . . Ha midőn egyházi közigazgatásunkat és annak faktorait állítom a tükör elé és ez valami rút diszharmonikus képet láttat, hát erről én igazán nem tehetek. Hogy a tükör igaz és hűséges és éppen nem torzít: sem nem nagyít, sem nem kicsinyít, erről kezeskedem. Állításaimért mindenkor és mindenkivel szemben helyt állok s azoknak valódiságát mindig kész vagyok bizonyítani. Lássuk hát, mit mutat e tükör ? Egyházi közigazgatásunk hibáinak, fogyatkozásainak, gyatraságainak egész sorozatát tárja elénk Lássuk a legszembeötlőbbeket. Egyik igen nagy hibája egyházi közigazgatásunknak, hogy drága. Panaszkodunk, hogy nagy az egyházi teher, sok a kiadás s hogy híveink túlterhelvék. E miatt sokat zúgolódunk. De azért annyi bizottságot, egyesületet, értekezletet alakítunk, annyi gyűlést, ülést, tanácskozást tartunk, hogy ha egyszer beleandalodunk, alig tudunk belőlük kikászolódni. Azután hogyan folynak le ezek a gyűlések, ülések, értekezletek, tanakodások! ? . . . TÁRCA. A protestantizmus egyéni és közéletünkben. A pápai evang. gyülekezetben a reformáció emlékünnepén felolvasta Dr. Molnár Imre ügyvéd. (Folytatás.) Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Nagy elődeink, a reformátorok, a visszaélés, a vallástalanság ellen szállottak síkra. És ha én, a reformáció emlékünnepén, habár erőtlenül, a hűséget akarom hirdetni reformátoraink példája követéséhez, nem tehetek egyebet, minthogy harcra hívom fel önöket a protestáns szabadelvűséggel a jelenben űzött visszaélés, a modern szabadelvűség, a vallástalanság ellen. Azt írja Réz Mihály, egy kiváló protesfáns írónk: „Minél inkább hiszi magát a protestantizmus az eredeti keresztyén felfogás letéteményesének, annál inkább kötelessége azzal az iránnyal szembeszállani, mely a szeretet helyett az osztálygyűlöletet, a keresztyén altruizmus helyett az önzést, a keresztyén idealizmus helyett a materializmust hirdeti“. Réz Mihály okadatolását megtoldom azzal, hogy nekünk protestánsoknak fel kell venni a harcot azért is, mert a statisztikai kimutatások szerint az egyház iránti közönyösség, a családi kötelék lazulásának jelenségeit éppen a protestáns közönségnél találjuk meg a legnagyobb mértékben. Az egyház hatalmának csökkenését nemcsak a protestáns, hanem a katholikus egyházban is, amint tudjuk, a XIX. században az állami fenség eszméjének kialakulása vezette be. Az a felfogás vált mind általánosabbá, hogy az emberi társadalomnak legtökéletesebb szervezete az állam, amelynek keretében mindennemű egyéni és közcélok leginkább megvalósíthatók. Az államfenség gondolatának terjedésével az egyház munkaköre folyton szükebb lesz. A reformáció előtt és azután is sokáig az egyház kezében volt a közoktatás, a tudomány és szépirodalom művelése, a közigazgatásnak, igazságszolgáltatásnak nagy része, az állami élet kifejlődésével, azonban mindezeket a feladatokat az állam veszi magára Láttuk legközelebb,
