Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1912-11-30 / 48. szám

4. oldal.

Evangélikus Lap. 48. sz.

1912. november 30.

Kétségtelen, hogy ennek a viszonynak, amely jelenleg egyházunk és egyetemes felügyelőnk között fennáll, nagyrészben magunk vagyunk az okai. Valóságos Byzantinizmus uralkodik e téren. A felügyelő háta mögött morgunk és zúgolódunk, szemébe azonban nem merjük megmondani az igazságot. Hadd tudja meg legalább tőlünk, hogy ez így van.

A negyedik kívánságunk pedig az, hogy új felügyelőnk ne zárkózzék el a reformoktól. Egyházi közigazgatásunk minden ízében beteg. A zsinat sok dolgon segíthet, de attól tartok, hogy nagyszabású reformoktól idegenkedni és csak toldozni, toldozni fog. Erre engednek következtetni a zsinati előmunkálatok is. Közigazgatási szervezetünk lomha gépezete, a kerületi parti- kutarizmus, az öntudatos egységes vezetés helyett az erők szétforgácsolása, a felelősség érzetének hiánya a végrehajtásban mind oly bajok, amelyek mélyre menő reformok nélkül nem orvosolhatók, az orvoslást pedig az egyetemes felügyelőnek kell kezébe venni. Legalább azt várjuk el tőle, hogy a szükséges reformok megvitatása elől el ne zárkózzék.

Íme annak a kérdésnek a feltevésénél, hogy milyen legyen az e. felügyelő, tulajdonképpen arra szorítkoztunk megmondani azt, hogy milyen

ne legyen! Ámde tekintettel arra, hogy választásunk csak igen csekély körre terjedhet, elégedjünk meg ezzel, és ha ezzel tisztába jövünk, meg fog felelhetni egyházunk bölcsessége arra a kérdésre is, hogy ki legyen az új felügyelő ?

Egyetemes gyűlésünk felterjesztése a vallásügymíníszterhez az 1848: XX. t.-c. végrehajtása tárgyában.

Az 1848. XX. törvénycikk végrehajtásának kérdése az utolsó időben mintha zátonyra jutott volna. Mi protestánsok ezt a törvényt mindig úgy tekintettük, mint vallásunk szabadságának, a vallásegyenlőség és viszonosság nagy elvének biztosítékát, mint hazánk sarkalatos alaptörvényét és mégis ez a törvény 64 éves fennállása dacára mai napig sincs végrehajtva. A törvény célja az volt, véget vetni azon százados igazságtalanságnak, hogy a protestánsok az uralkodó államvallásnak reájuk nehezedő terhei alól végképp felszabadíttassanak és róluk az állam anyagilag is éppen úgy gondoskodjék, amint gondoskodott a többi felekezetekről.

A protestánsok jogtalan terhelése a róm. katholikus egyház javára még ma is a XX század második évtizedében fennáll, ma is szednek róm. katholikus plébánosok és kántorok dologi teher címén párbér- és hasontermészetű járandóságokat. A községileg avertált párbér címén híveink még mindig kötelesek a róm. kath. egyháznak adózni. A kegyurasági terhek címén a protestánsok mint földbirtokosok és mint szab. kir. városok

hogy az egyház reformálását nem lehetett másként végrehajtani, mint a római egyházból való kiválással. Lelkének féltett kincse volt az egyház épsége, tekintélye; bölcsességének mélységére vall annak átgondolása, hogy egy eszme, így a vallás eszméje sem valósítható meg az annak terjesztésére, irányítására hivatott külső szervezet nélkül. Ezt a külső szervezetet erősíteni, védeni kell mindaddig, amíg benne és általa az eszme megvalósítható. Mártiri kínokat állott ki amiatt, hogy a Krisztus vallását a maga valódiságában, az egyházzal nem tudta elfogadtatni, és abból a legfőbb tekintélynek, Krisztusnak védelméért ki kellett lépnie.

A másik dolog, amit elfelejtenünk nem szabad, az, hogy Luther Márton szerint, de épúgy Kálvin János szerint is a protestáns szabadelvüség a vizsgá ódásnak, az egyéniség teljes érvényesülésének szabadságát jelenti ugyan, de csakis Krisztus szellemében, bibliai alapon, vagyis úgy és csakis úgy, hogy cselekedeteinket első sorban az isteni törvények szabályozzák és irányítsák. Ám törjön magasra és lobogjon az egyéni tehetség lángja, szerezzünk szellemi és anyagi kincseket, de kizárólag önerőnkből és a természet erőinek minél célszerűbb

kihasználásából, és ne a gyengébbek eltiprásából, a létező intézmények felforgatásából.

Hogy ezzel a protestáns szabadelvűséggel szemben mit jelent és mint érvényesül egyéni és közéletünkben a modern értelemben vett szabadelvűség, arra nehány gyakorlati példával kívánok rámutatni.

A Nyugat című folyóiratban Veigelsberg Hugó a következő életszebályt adja: „Az erkölcsös nevelés minden erejével azon van, hogy az embert élhetetlenné tegye. Ha a nevelő becsületes akarna lenni növendéke iránt, azt kellene mondani neki: Ne törődj mással, mint magaddal. Hajolj meg a hatalmasok előtt és nyargald le a gyengéket; hízelegj az aljasoknak, mert ezek nem állnak boszut. A mások becsületessége a legjobb üzlet“ stb.

Nietsche, ez a nagy tekintélyre emelkedett szociológus kötetekre menő munkájában magasztalja az „Übermensch“- et és benne a minden áron való érvényesülés szabadságát.

Marx azt hirdeti, hogy „az erkölcsi elveknek a történelem folyásában semmi szerepük nincsen. A történet nem tudomány; az csak arra való, hogy a múlt segítségével a jelent megzsarolja és megcsalja.“