Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1912-04-27 / 17. szám
Evangélikus Lap. 17. sz 3. oldal 1912. április 27. keznék, úgy, hogy nem prédikálná egyszersmind gyűlöletet és megvetést a más hitűokkel szemben és nem zavarná meg ezzel a vallási békét, akkor nem lenne aggályunk az ellen, hogy a prédikálás és a szentségek kiszolgáltatása nekik megengedtessók. Azonban ennyire még igen soká nem vagyunk'1. Ezen nyilatkozat nagy felháborodást okozott a német klerikális lapokban, amelyek azt kívánták, bizonyítsák be végre, hogy a jezsuiták másvallásúak ellen gyűlöletet prédikálnak. Ezen felhívásnak eleget tesz a „Münchener Neueste Nachrichten“ április 13-iki számában jezsuita írók műveiből idézvén. A legdrasztikusabbat közöljük. De Luca jezsuita páter nem kétszáz év előtt, hanem 1901-ben megjelent egyházjogi munkájában ezt tanítja: „A világi hatóságnak az egyház meghagyásából végre kell hajtani az eretnekeken a halálbüntetést. Ezen büntetés nemcsak azokat éri, akik mint felnőttek a hittől elpártoltak, hanem azokat is, akik meg lettek keresztelve és a haerezist az anyatejjel magukba szívták és meglett korukban ahhoz makacsul ragaszkodnak. Ez a büntetés éri, ahol be van hozva a visszaeső eretneket is, akkor is, ha újra meg akar térni, úgyszintén mindazokat, akik megelőző intés után makacsok maradnak“. Lapunk figyelemmel fogja kisérni a németr- országi jezsuitaellenes mozgalmat, mert ha az ultra- montanizmus Németországban győzelemre jutna, ez a magyarországi viszonyokra is erős* visszahatással lenne. (Se—o.) Levél a Szerkesztőhöz. Igen tisztelt Kartárs úr! Vonatkozással telefonikus beszélgetésünkre, illetve az „Evang. Örálló“ f. évi február 10-iki számában foglalt vádakra, mint a „Baár-Madas ref. felsőbb leányiskola és nevelő intézet“ igazgató-tanácsának elnöke, a következőkben van szerencsém válaszolni, amennyiben a vádak az intézetre vonatkoznának: 1. Sem én sem az elnökletem alatt álló igazgató- tanács soha senkit nem kényszeritettíink arra, hogy vallást változtasson, és a tanári erők megválasztásánál — bizonyságok erre az igazgató-tanácsi jkvek — sohasem állíttatott oda a megválasztás feltételéül az, hogy az ágostai vallásu pályázó legyen reformátussá. Viszont azonban nem lehet megakadályozni azt, hogy valaki önként, saját meggyőződésből, ne lépjen át az ágostai vallásból a reformátusba. Különben, hogy mily liberálisan jár el az igazgató-tanács e részben, bizonyítja az a tény, hogy az intézet tan- és nevelő személyzetében jelenleg is Ö88zezen 5 evangélikus vallásét van, és esze ágában sincs egyiknek sem az áttérés, amit mellesleg megjegyezve én, tekintve, hogy a 2 protestáns egyház hitelvei között alig van különbség, a magam részéről teljesen feleslegesnekistartok. 2. Ami azt a vádat illeti, hogy az ág. hitoktató ki van „tiltva“ az intézetből, e részben a következőket adom elő. A „Baár-Madas“ intézet tudvalevőleg kizárólagos református intézet, és célja az, hogy abban a Magyarországi műveltebb és jobbmódii református családok leánygyermekei magasabb nívón álló kiképzésben részesüljenek. tallián kávéját. A postán hiába kerestük a poste restante Velenczéba várt leveleket és a már két hete nem látott Evangélikus Lapot. Az Őrállót is oly igen nélkülözöm. Vájjon még mindig rágódnak-e rajtam orthodox barátaim? A postán azonban nem találtunk semmit. Bizonyosan Velenczére címezték a küldeményeket és ott hevernek valahol a velenczei tó partján. Érdekes volna külömbon tudni, mikor keresztelték el a magyarok Veneziát Velenczének. Velencze tele van idegenekkel. A Bauer-Grün- waldba nem kaptunk lakást és a Lunába szálltunk. Apró szobát adtak, amely fűtve is volt, de a levegőjét valami kétes értékű szappanillat penetrálta. Mindezt eltűrtük volna, de az ágy tolipárnák hiányában oly kemény volt, hogy nem tudtunk aludni. Másnap reggel 4 órakor már felkeltünk és 7 órakor a kelő naptól megaranyozott palazzók közt nagy hidegben gondoláztunk el a vasúti állomáshoz. Aprilis 11. Az egész napot úton töltöttük. Az idő kissé hűvös volt, ami természetes, mert az alpesek tövig friss hóval vannak takarva. Gyönyörű látvány I Ez a tavasz pompájában zöldelő síkság telve virágzó gyümölcsfákkal és a napsugárban tündöklő havasok I Elragadó látvány útközben a festői szépségű Gardató is, szintén hóval borított magas hegyekkel körülvéve. Mi itt a lombard sikon nem fázunk, de amint az újságokból olvassuk, Közép-Európában hóviharok dúlnak, amelyeknek hatását itt is megérezni. Az ellátás ezen a gyorsvonaton silány. Délben ugyan lehetott volna Milánóban valamit hirtelen bekapni, de miután a hirtelenségnek az evésben nem vagyunk barátai, 2 lira 50 emórt vettem egy-egy papircsomagot, amoly állítólag fényes menüt tartalmaz; de midőn felbontottuk, bizony nem találtunk benne mást, mint két darab hideg húst, egy darabka sajtot, egy jó narancsot és egy rossz almát, amiket azonban tekintve kitűnő étvágyunkat az utolsó morzsáig nagy élvezettel elfogyasztottunk és hálásak voltunk a talliánnak, hogy a zsákban macskát nem árult. Öt órakor délután megérkeztünk Genuába, amelynek hatalmas kikötőjét a nyugati nap sugarai leghatásosabb szinpompával aranyozták be. Azt mondják az olaszok: „Vedere Napoli, e morir“ I (Látni Nápolyt és meghalni.) Én szebbnek találom Genuát, meghalni azonban sem itt, sem ott nem akarnék.
