Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1912-04-06 / 14. szám
6. oldal. Evangélikus Lap. 14. sz. 1912. április 6. Egyszóval hadat üzen annak a kóros és vészes irányzatnak, amely a materialisztikus világ- és életfelfogásból táplálkozva kipusztitotta az emberekből az igazi embert, a finomabb szellemi erőket, a nemesebb érzéseket, hajlamokat és vágyakat s belekergette a durva érzékiségbe, állatiságba s ami ennek nyomában jár, az ínség és nyomor, elégedetlenség, testi-lelki züllés, kétségbeesés és kárhozat állapotába. Ez örvényből akarja kiemelni s a hozzá méltó díszes, magas polcra emelni az embert a manap, főként az ú. n. művelt körökben Európaszerte mind nagyobb mértékben terjedő s a hitelüket vesztett, feleke- zetieskedő vallások fölé emelkedő s minden vallás és bölcselet örök igaz elemeit önmagában egyesitő theo- sophismus, amelynek korunkban egyik legkiválóbb képviselője, Tolstoj Leó volt. Az ő tanait is elkárhoztatta egyháza, de ő nemcsak nagy tudós, hanem nagy jellem is volt: eszméit meg nem tagadta soha, mert azok valóban az ő eszméi s az ö élete igazsága voltak s volt ereje, bátorsága, hogy azokért mindenha és minden hatalmassággal szemben helyt álljon. A történet kevés hozzáfogható szellemnagyságot, kevés oly önmagában egységes és teljes eredeti egyéniséget mutat fel. Csudálatos harmóniába olvadt őbenne az ember, a keresztyén, a politikus és a költő. Ő — egyik életirója és méltatója szerint — az Isten, az élet és művészet nagy háromságát testesítette meg. Művészete életének s élete művészetének hű tükre s egyikben, mint másikban csak egyet: az Istent kereste. Alapjában véve vallásos ember Minden szava, minden tette ama nagy igazság hirdetése, hogy: a vallás nem valami mellékes dolga az életnek, amint legtöbben gondolják, hanem a mi életünk maga a vallás. S az ő élete valóban az volt. Miként az ószövetség prófétái, ő is mindent vallási szempotból fogott fel s Ítélt meg, mert ránézve az érzésnek, gondolkodásnak s cselekvésnek csak egyetlen kategóriája létezett — s ez maga az Isten volt. Ne gondoljuk azonban, hogy ő a vallás alatt azt értette, amit az alatt közönségesen érteni szoktak. A vallás lényegét szerinte csakis úgy érthetjük meg, ha egy oly kérdésre, amely minden öntudatra ébredt ember lelkében felmerül, feleletet adtunk. S ez a kérdés: miért élek, mily viszonyban állok az engem környező végtelen világhoz? Erre nincs ember, aki a maga módja szerint ilyen vagy olyan feleletet ne adna — s amilyen feleletet ád, az az, ami minden vallásnak lényegét alkotja A többi: a vallások egész metafizikája, az istenségre vonatkozó összes tanai, ez mind külső, geográfiái, ethnografiai és históriai feltételektől s viszonyoktól függő mellékes dolog. Nincs vallás — mondja Tolstoj — kezdve a legdurvábbtól a legfenségesebbig, amely magában ne foglalná az ember élete céljának és a világ viszonyának meghatározását. S nincs egyetlen még oly otromba ceremónia, avagy rafinált kultusz sem, amely ne e lényeges pont körül forogna. És ha az összes vallásokat mind egybevetjük s ebből a szempontból vizsgáljuk, egyszerre előttünk áll azok három nagy osztálya. A legalsó fejlettségi fokon állanak azok a vallások, amelyek a lét és élet célját közvetlenül magában e világban keresik s épp azért az egyéni önzés, az egoizmus szolgálatában állanak, vagyis, amelyek szerint az ember csakis önmagáért, önmagának él s egyetlen célja, hogy másokkal nem törődve a maga életét minél kellemesebbé tegye, hogy a világot kiélvezze. Ebben az állapotban találjuk a kis gyermeket, mihelyt a világba lép, a vad népeket és mindazokat, akik erkölcsileg a legalantasabb fokon állanak. A világhoz való eme viszonyból sarjadtak az összes régi pogány vallások s a nagy történeti vallásoknak, a budh- izmusnak, a mohamedánizmusnak és a keresztyénség- nek is elkorcsosult alakjai. Ebből eredt minden pogány vallási szokás és szertartás: a jóslás, az emberhez hasonló lények vagy az érte imádkozó szentek istenitése, minden áldozat és a földi javak kieszközléseért s a testi bajok és csapások elhárításáért mondott imák is. Valamivel magasabb, a második fejlettségi fokon állanak azok a vallások, amelyek az élet célját már nem az egyén, hanem az egyénekből alakult kisebb közösségek, közelebb a család, a faj, a nép, az állam, sőt (mint ezt az ú. n. pozitivistáknál látjuk) némiképpen az emberiség javában, jólétében keresik. Ezek szerint az egyesnek önmagában semmi jelentősége és értéke nincs, hanem csakis, mint valamely közösség tagjának. E viszonyból sarjadtak az összes patriarchalisztikus és más egyéb hasonló jellemű, ú. n. közösségi, vagy történeti törvényvallások, minők a kínai, a japán, a zsidó, a római államvallás s a keresztyén felekezeti egyházi vallások is. Az embernek az élethez és világhoz való eme közvetett viszonyán alapulnak Kínában és Japánban az ősök tiszteletével kapcsolatos összes szokások, Rómában az imperátorok istenitése, Izraelben az egész komplikált theoretikus kultusz és mindazok a családi, közösségi, keresztyén-egyházi szokások, imák, áldoza- zatok, amiket az államfők és államtagok jólétéért, üdvéért — s az államkatonaság fegyveres sikeréért végeznek. A harmadik, a legmagasabb fejlettségi fokon áll végre a minden egyéni s közösségi önző elemektől független és tiszta, az igazán Jézusi keresztyénség, Istennek az a láthatatlan szellemi országa, amelybe most lép be az emberiség, ahol az élet értelmét és célját nem keresik többé sem az egyes ember, sem az egyes felekezeti korlátok közé szorított részszerű közösségek különleges érzéki vagy szellemi jólétében és boldogságában, hanem annak a végső, végtelen és tökéletes akaratnak szolgálatában, amely akarat az embert és ezt az egész világot is életre hívta s amely mindennek és
