Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1912-03-02 / 9. szám

1912. március 2,

Evangélikus Lap. 9. sz.

7. oldal

erő. Ha mi országraszóló mozgalmat s ezzel biztos eredményt akarunk elérni, akkor az állammal szemben csak úgy lehet elérni, ha például a papi fizetés kérdésében, de más közérdekű egyházpolitikai ügyekben is a többi hazai prot. egyházakkal egyetértőén fogunk eljárni“. (Neveket nem közölve talán nem vagyok indiskrét?)

Közelebbről a tervezetre nézve, egy elsőrendű papi javadalmazású főesperes kijelenti, hogy bár nézete szerint a korpótlék minden lelkésznek jár, de szegényfizetósű paptársai javára szívesen lemond róla. Ez bizonyára angyali beszéd, szemben némely emberi, e világi beszéddel, aminőktől óvakodjunk. Azon kongruás papokról azonban kik a tervezetet már eddig is „jónak, szépnek, igazságosnak s hőn óhajtva megvalósitandónak“ tartják, vallják s akarják, annyit mondhatok, hogy már eddig is sokan vannak.

Mindezekután talán szabad azt remélnünk, hogy a tervezet nemcsak támadásban, de támogatásban is részesülend; ajánljuk azt előre is mint megszivlelésre érdemeset a sajtónak is, nemkülönben kérjük s óhajtjuk, hogy ev. anyaszentegyházunk egyházi s világi tagjai; a református testvérek, egyházi gyűléseink, értekezleteink, zsinatunk s a magas kormány becses és gondolkodó férfiai figyelemre méltatni azt szíveskedjenek ; mindenekfelett azonban a szükséges pénzösszeg előteremtéséről gondoskodni kegyeskedjenek.

Neked pedig, kedves honti lelkésztestvérem, búcsúzóul még azt kijelenteni akarom, hogy ha te jobb tervezetet tudsz alkotni, megismertetni s köz- kincscsé tenni, mint a mi szóban forgó s általad perbe fogott, mindenesetre tökéletlen papi munkánk, részemről én leszek az elsők között, aki melléd állok s elfogadom a jobbat, testvériesebbet, igazságosabbat és célravezetőbbet. Isten, béke és siker velünk !

Hontudvarnokon, 1912 febr. 20.

Krupec István,

honti ev. alesperes.

„Evangélikus temetési szertartás.“

Ily cim alatt elmélkedett az „Ev. Lap“ 7. sz.- ban egy névtelen cikkíró a halotti prédikációról s soraival megakarja indítani ev. gyászszertartásunk revízióját. Érdekes és tanúlságos cikkében végigfut az őskeresztény egyház temetési szertartásától a mai temetési szertartásig s úgy találja, hogy a mi ev. egyházunkra is bizonyos súlylyal nehezedik a tradíció s e tradíciónak „bizonyos kóros kinövései“ vannak, melyek az evangéliommal ellenkeznek. „Jogunk van

azokhoz a bírálat éles késével nyúlnunk és megtisztítani a tőkét a fattyúhajtásoktól.“

Ezt vallom én is, hogy ahhoz ami ferde, ami kóros, ami az evangéliom szellemével ellenkezik, habár százados tradíció és megcsontosodott tekintély szól is mellette, jogunk van, sőt kötelességünk is a „bírálat éles késével“ hozzányúlnunk, természetesen ama jó szándéktól és indulattól vezéreltetve, hogy az „éles kést“ az örök evangélium érdekében, a keresztrefeszhett és feltámadt Krisztus országa érdekében vesszük kezünkbe és tényleg csak ártalmas, a tökétől erőt elvonó fattyúhajtásokat nyessünk le.

Cikkíró evangélikus tradíciónk „legbetegebb“ pontjának a temetési szertartásokat tartja s különösen e szertartás központját: a halotti prédikációt. Fejtegetése oda konkludál, hogy a halotti beszédek és azzal kapcsolatos búcsúztatók szüntettessenek meg s foglalja el helyét a komoly szertartási liturgia. Tény, hogy sok kívánni valót hagy hátra temetési szertartásunk. Tény, hogy a szertartás központja, a halotti prédikáció igen-igen sokszor nem tölti be hivatását, mert a halott dicsőítésénél, „szentté avatásánál“ nem egyéb. Tény, hogy még most is legtöbb lelkész ezt a szabályt követi: De mortuis nil nisi bene I Mindezek dacára a halotti prédikáció megtartandó temetési szertartásainknál, de módosítandó az a praxis, az a mód, az a forma ahogyan tartatott. Szakítanunk kell az eddigi rendszerrel, melyet százados gyakorlat ránk hagyott, jobban mondva, melyben felnevelődtünk. Háttérbe kell szorulnia a személynek, aki eltemettetett, és előtérbe kell lépnie az alapigének. Ha a halotti prédikáció központja egyszer a felolvasott alapige lesz és nem a meghalt személy, akkor mintegy magától tűnik el a „gyászközönség alapos megrikatása“, a „halottak dicsérete és szentté avatása“ és az a sok esetben jogos vád, hogy a fungáló lelkész nem az igazság hírnöke volt, hanem alapos tévedéseket, az igazságnak meg nem felelő fejtegetéseket tálalt a gyászoló és hallgató közönség elé. El fog tűnni egyúttal az a „kétes értékű érzelmi gyakorlat“, melynek célja, hogy a fungáló lelkész „beszédművészu-ként magasztaltassék és „a gyászoló család hiúsága“ kielégittessék.

A lelkész minden funkciója közben Isten szolgája, ki csak egy célt, egy feladatot láthat maga előtt. Isten országának szolgálni! Ha az elhunyt órdomeit, jó tulajdonságait, nemes cselekedeteit, fenn- költ gondolkozását, stb. festi a szónok szép szóvirágokkal, bombasztikus kifejezésekkel — embert dicsőit s igy már „emberek szolgája“ lett. Ha meg a mély gyászt, a megsebzett szivek túlérzékenységét veszi igénybe s a gyászoló közönség komoly hangú latát igy használja fel, hogy önmagát emelje, elismerő tetszésnyilvánításokat akarván aratni — emberi hiú