Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1912-03-02 / 9. szám

8. oldal

Evangélikus Lap 9. sz.

1912. március 2.

ságnak szolgája I Mindkét esetben nem méltó szolgája az Istennek 1

Jézus itt is megmutatja tanitványainak s igy nekünk is, mi a helyes. A bethaniai Lázár sírjánál a nőtestvérek és a jelenlevő gyászolók szemeit, lelki és gondolatvilágát nem a halottra, sem pedig önmagára nem irányította, hanem az ő mennyei atyjára 1 Szolgálni akart s Isten dicsőségét hirdetni.

Vájjon mire irányítja az a lelkész a gyászolók figyelmét, ki az elhúnyt férjéről azt hirdeti kenetteljesen, hogy a „legpéldásabb családi életet“ élte; hogy a „legjobb apa“ volt; hogy „övéinek javát, érdekét“ szolgálta mindig ? Kérdem, érdem-e az ? Szabad-e a lelkésznek, ki a bibliai igazság hirdetője, ezt dicsérni, érdemnek feltüntetni, mikor az illető elhúnyt, bármilyen kiváló is lett légyen, csak „kötelességet“ teljesített és „haszontalan szolga“ volt. Nem térünk-e le a protestantizmus alapjáról, mikor annyira dicsőítjük a „jó tetteket“, „jó tulajdonságokat“, „példás kötelességtudást“, „fényes jellemet“, „nemes- szivű emberbarátot“, „önfeláldozó anyát“ stb. ? Nem tólja-e ez az eljárás háttérbe a Luther által annyira hangsúlyozott „hit és kegyelem,“ által való megigazulást ?

El az ilyen frázisokkal, sablonos formákkal, üres szóvirágokkal! Vegyük nyelvünkre a nhit“, a hegyeket mozdító, mindent tűrni, remélni tudó hitnek és a végtelen „kegyelem“-nek, mely annál nagyobb, minél nagyobb a bűn, kimondhatatlanul jól eső szavait. A fájdalmában vergődő, vigaszra, támpontra, megnyugvásra szomjazó lólekre a hit és kegyelem igéi, mint a felfrissítő eső, úgy fognak hatni.

Ha a „halotti beszéddel űzött visszaélés“ disz- kreditálta halotti beszédünket, úgy annak oka nem maga a halotti beszéd, hanem az a mód, az a forma, ahogyan az illető lelkész azt elmondta: Azért pedig, mert a visszaélések megtörténtek és megtörténnek, még nem kell magát a halotti beszédet eltörülni, hanem visszaéléseket megszüntetni!

De vájjon szabad-e egyszerűen eltörölnünk a halotti prédikációkat?

Nézzük templomainkat vasár- és ünnepnapokon. Igen gyéren látogatják híveink az istentiszteleteket. Tehát aránylag kevés léleknek hirdetheti a lelkész Isten igéjét. Ellenben nézzünk meg egy temetést, ha nem is „gazdag“ vagy „előkelő“ a meghalt, hanem egyszerű, szegény ember; igen népes gyülekezetei fogunk magunk előtt látni. E népes gyülekezetei most engedje el a lelkész a koporsótól és sírtól anélkül, hogy az Elet kenyerével és vizével táplálta volna? Hallgassa el azt, amit hirdetnie szent kötelessége ?

Mikor vannak hallgatóink olyan komolyan hangolva, mint temetések alkalmával ? Mikor szállnak annyira magukba, mint akkor mikor egy koporsót, vagy sirt állnak körül, mely hozzájuk hasonló

embert, vérükből való vért, zár magába ? Mikor gondolkoznak olyan mélyen, mint akkor, ha a nyitott simái állva, látják a földi lót végét és egy másik lét sejtése rezeg át lelkükön ?

Szabad-e éppen ezt az alkalmat elszalasztanunk, eldobnunk s „liturgikus szertartással“, igehirdetés nélkül kielégíteni a mélyen megindított, gondolkodóba esett lelkeket?

Azt mondom, nem! Legszentebb és legszebb kötelességét mulasztaná el az ev. lelkész.

Továbbá azért sem szabad a „halotti beszédet“ kiküszöbölnünk temetési szertartásainkból, mert ev. egyházunk felfogása, tanítása ellen cselekednénk. Az ,,/^e“ egyik „kegyelmi eszköze“ az ev. egyháznak. Ennek az „Igének“ hirdetése feladata az egyháznak és általa a „kegyelmi eszközök“ kiszolgáltatásával megbízott lelkésznek. A szomorkodókat vigasztalni, a múlandóság felett gondolkodókat pedig gondolataikban tovább segíteni, a feltámadás és az örökélet érzéseit pedig ápolni kell! Mivel, ha nem az „Igével“?

A „halotti énekből“ és a „felolvasott szent- irási leckéből“, a „házban és a sírnál elénekelt anti- fenából“ felhangzó Isten igéje, mint azt cikkíró Írja, még nem pótolja az Igehirdetést!

Nem pótolja a puszta „ima“ sem. Helytelen és egyházunk tanával nem egyezőnek tartom azt a szokást is, hogy az „imái“, mely ugyancsak kegyelmi eszköz, felhasználjuk „büntetésre“, „egyházi fegyelem“ gyakorlására! Luther igazán csodálkozna, „ha jelen lehetne egyes evangélikus temetésnél“ és hallaná, mint bánik az ő nevéről nevezett és az ő szellemében (?) vezetett egyház, Urunk Jézusnak legdrágább ajándékával, az imával!

Hogy lehet azt, amit minden hivő lélek a legszebb és legszentebbnek tart „fegyelmi eszköznek“ felhasználni, hogy lehet az „imát“ annyira ledegradálni ?

Avagy azt hisszük, hogy az „Ige“, ha a vad- házasságban ólő koporsójánál, vagy az öngyilkos sírjánál hirdettetik, diszkreditáltatik ?

Az „Igét“ és annak minden egyházi ténykedésnél való hirdetését hagyják meg nekünk! De hirdessük a temetési szertartások alkalmával az igét úgy, hogy tényleg „evangéliom“ hirdettessék, istenországa terjesztessék. Ne szüntessük be a halotti beszédeket, de „maradjunk az evangéliumi alapon, ami az apák, az ősök célzata“ is volt.

Ami a temetéssel összefüggő stólarendszert illeti, abban teljesen egyetértek cikkíróval, — „nem illik egyházunk szelleméhez“! Nincs megalázóbb az egyházi ténykedésre, mint az, hogy meg kell fizetni az „Igét“ hogy mint egy árucikknek, meg van állapítva az ára s lehet válogatnia a vevőnek, vájjon akar-e temetést beszéddel, vagy csak enélkül;